Irodalmi Szemle, 1968

1968/8 - HAZAI FÓRUM - Kósa László: A csehszlovákiai magyar néprajzi kutatás feladatai

kanonokok anekdótázó, emlékezgető írásai közt fiatalos lendülettel „demokratikus tudományról“, „tájtörténeti kutatásról“ ír, a „csallóközi tömegek“ jelen helyzetét szeretné felmérni. A korszerű társadalomtudományi vizsgálatok szükségességét propagálja, komplex hungarológiai kutatásokat sürget, történelem, néprajz, nyelvészet, szociológia bevonásával. Intézetek, intézmények (pl. levéltár) szervezéséről, a szláv és magyar értékek kicseréléséről ír, fontosnak tartja a múzeum néprajzi jellegét: „A Csallóközi Múzeumtól sajátos hivatása megkívánja, hogy elsősorban néprajzi múzeum legyen, és részint a népismereti érdekességű tárgyak összegyűjtésével, részint pedig fényképezés, rajzolás és jonográf-felvételek segítségével megőrizze mindazt, ami már egy újabb jel évszázad leforgása után nem lesz többé fellelhető.“ (67. o.) Fölhasználja az alkalmat, hogy egészében kifejtse a népi kultúráról a maga és társai akkori véleményét: „A régi népélet kutatása közben napvilágra kerül az az éppen nem múzeumi, hanem élő és fejlődő népi kultúra is, mely a magyar szellemiség mindenkori gyökere." (uo). Balogh Edgár ebben az időben dolgozott doktori disszertációján, melynek témája a Csallóköz népesség- és településtörténete volt, és Václav Chaloupecky hamis állításait volt hivatott cáfolni. Sajnos, e munka sosem jutott el a befejezésig és nem jelent meg. A Hétpróbában olvashatjuk, hogy a disszertáció példaképe Mályusz Elemér iskola- alapító könyve, a Turóc megye kialakulása (Bp. 1922) volt. Balogh Edgár 1927-ben Budapesten járt, ahol Bátky Zsigmond biztatta dolgozatának elkészítésére, a Néprajzi Múzeumban pedig Györffy István ideiglenesen átengedett íróasztalánál tanulmányozta a kéziratos forrásokat (Hét próba 64 kk).

Balogh Edgár munkája elveszett, de a szlovákiai magyarságot érintő néprajzi szempontból nem közömbös településtörténeti munka több is született. A Csallóköz sajátos földrajzi helyzete az Árpád-kortól folytonos településrendszert őrzött meg. A víz járta lapos szigetnek, mely kiváló termőföldet, s egyben az ellenségtől menedéket nyújtott, a magyarok, illetőleg északnyugati csücskében a németek voltak az első lakói. Előttük huzamos ideig egyetlen nép sem maradt meg a szigeten. A megbolygatatlan Árpádkori településforma, amely a régi Magyarországon a sok pusztító háború miatt kevés helyen volt fellelhető, vonzotta, a települések múltjának kutatására ösztönözte a történészeket. A Tudományos Gyűjtemény 1837-es évfolyamában Holéczy Mihály elsőnek adott hű képet az ő szavaival élve, a „magyar szigetek apjáról" (XI. 3—16). A korai munkák között említjük Baranyai József helytörténész könyvét: A régi Csallóköz (Nagymegyer, 1911). Bátky Zsigmond földrajztudós, etnográfus két tanulmányában foglalkozott a szigettel: Néhány vonás a Csallóköz településföldrajzához (Földrajzi Közlemények 1918. 327—341) és Néhány vonás Komárom megye településtörténetéhez (Föld és Ember, 1923. 49—65); Bartal Aurél munkája, A csallóközi Karcsák és a kar- csaiak a középkorban (Bp. 1941) a sziget egyik jellegzetes vidékét vizsgálta. Legutóbb Makkai László foglalkozott Csallóköz településének történetével (Századok 1947. 109— 135), kitűnő munkája sajnos mindmáig befejezetlen vázlat maradt.

Makkai tanulmányát megelőzően, hasonló módszerrel és törekvéssel íródott Fekete Nagy Antal könyve: A Szepesség területi és történeti kialakulása. (Bp. 1934), Fügedl Erich tanulmánya: Nyitra megye betelepülése, (Századok 1938. 273—319, 488—509), lla Bálint munkája, melynek csak második és harmadik kötete jelent meg: Gömör megye (Bp. 1944—1946) és még egy sor kisebb-nagyobb településföldrajzi és történeti tanulmány, melyek számbavételére most nincs alkalom.

E rövid, de nem oktalan kitérő után visszatérünk az első köztársaság idején folyt néprajzi kutatásokhoz. A regös cserkészek lelkes mozgalma, Tichy Kálmán népművészeti vizsgálódásai, majd Khin Antal múzeológiai működése mellett Manga János volt az első kutató, akinek munkásságában a megismerésre való törekvés tudományos színvonallal is párosult. Nemcsak gyűjtött és adatokat közölt, hanem a feldolgozás feladatára is vállalkozott. Kutatási területe elsősorban a zenefolklór volt, amely nem csekély hozzáértést kíván, továbbá a népi hangszerek, szokások és ünnepek vizsgálatával is foglalkozott. Dolgozatai a Magyar írásban (Népi hangszereink 1937. V. 377—382, A tűz szerepe mitológiánkban 1937. VI. 508—512), a Tátrában (Népzenegyűjtés Nyitra vidékén 1938. 46—52), az Oj Életben (A karácsonyi ünnepkör hagyományai 1940) és más lapokban, folyóiratokban jelentek meg. Eredményeinek publikálására azonban nagyobbrészt 1938 után került sor.

Az újabb államfordulat első évében jelent meg összefoglaló munkája (A visszatért Felvidék néprajza. Bp. 1939), melynek címe politikai aktualitást sejtet, de nem más,