Irodalmi Szemle, 1968

1968/8 - HAZAI FÓRUM - Turczel Lajos: Hagyomány és fejlődés összefüggései

szórványosan működő iskolai önképzőkörök, a Kazinczy-napok formájában útnak indított nyelvművelő mozgalom, az ifjúsági klubmozgalom stb.

Az újabb keletű népművelési formák közül a Kazinczy nyelvművelő mozgalomban és az ifjúsági klubmozgalomban különösen nagy lehetőségek rejlenek. A Kazinczy nyelvművelő mozgalom — mely főképp a magyar nyelvterületen élő humán jellegű értelmiség aktivitására támaszkodik — arra hivatott, hogy anyanyelvűnk tisztaságát, korszerű fejlődését közüggyé tegye, és a tájainkkal összeforrott s a magyar etnikum itteni ősi gyökereit bizonyító nyelvkincset az elenyészéstől megóvja; addig, míg megfelelő néprajzi intézmény vagy szervezett mozgalom nem létesül, a nyelvművelő mozgalom magára vállalhatná néprajzi értékeink intenzívebb gyűjtését, mentését is. Az ifjúsági mozgalmi hagyományunknak, elsősorban a Sarlónak hatására kifejlődött ifjúsági klubmozgalom megfelelő koordinálás után fontos erjesztő szerepet tölthet be, és a különböző szakok közt megoszló és szétszóródott értelmiségünk szélesebb nemzeti aktivizálódásához és kulturális összefogásához egyengetheti az utat. Hogy erre milyen égető szükség van, azt a megújhodási folyamat egyik fonák vetületével, a szlovák sajtóban elharapózott magyarellenes kampánnyal is illusztrálhatjuk. Erre a tendenciózusan megszervezett soviniszta akcióra a magyar értelmiség igaza tudatában sem tudott eléggé színvonalasan és sokoldalúan reagálni. A hatalmas mértékben megnövekedett és újjászerveződött Slovenská Maticát nem akarjuk a támadó nacionalizmus sommás vádjával illetni, de több jel arra mutat, hogy ez a szervezet — a rossz emlékű Slovenská Ligához hasonlóan — a dél-szlovákiai magyar etnikum erejének mállasztására is tudatosan törekszik. Az ilyen törekvéseket nem utolsósorban tömegeket átfogó népművelésünk nagyfokú aktivizálásával és korszerűsítésével tudjuk sikeresen ellensúlyozni. Még ennél is nagyobb szükség van persze arra, hogy az akcióprogram által kilátásba helyezett nemzetiségi önigazgatást a választott és végrehajtott szervekben kapott kompetencián, tehát a társadalmi és kulturális szervezkedés terén teljes mértékben kimerítsük (önálló ifjúsági- és pionírszervezet, a jogi személy hatáskörével felruházott írószövetségi, újságírói és nőszövetségi szekció, országos magyar pedagógusszervezet, magyar könyvkiadó kombinát, a Szlovák Tudományos Akadémia mellett létesítendő magyar tudományos intézet stb.).

Cikkünk konkrét célkitűzése azokra az irodalmi vonatkozású tanulságokra irányítja figyelmünket, amelyek a két világháború közti irodalmi gyakorlatunkból vonhatók le. Hagyományunk értékelése szempontjából különösen a következő (eddigi fejtegetéseinkkel szorosan összefüggő) tanulságot kell szem előtt tartanunk: a kisebbségi irodalom és nemzeti öntudat kapcsolata — annak ellenére, hogy a kisebbségi életformából adódó lélektani és erkölcsi szükségszerűségnek tekinthető — nem mentes az ellentmondásoktól. Az e síkon keletkezhető és főképp az értékelés terén nehézségeket okozó ellentmondások közül az egyik erkölcsi, a másik művészi jellegű: egyrészt jogos hiányérzetet kelt, ha egy tehetséges író alkotásaiból ez a természetes kapcsolat hiány zik, másrészt a nemzeti öntudat vitalitása a tehetségtelen toliforgatót még nem avatja íróvá. Az első esetre a Prágában élt és az ottani avantgardista mozgalmakba bekapcsolódott Forbáth Imrét hozhatjuk fel példaként, akinek művészileg nagyon figyelemreméltó költészetéből a csehszlovákiai magyar valóság egy ideig teljesen hiányzott. A második, tipikusabb esetre az első köztársaság irodalmából ijesztő mennyiségű jobboldali dilettáns selejt-anyag szolgálhat szomorúan gazdag példatárul. Az akkori baloldali irodalom dilettáns része viszont egy napjainkban is produktív ellentmondás érvényesülését példázza: a szocialista eszmék vállalása művészi adottságok nélkül nem teremthet szépirodalmat.

Irodalomtörténeti és kritikai írások tucatjával lehetne bizonyítani azt, hogy a most felsorolt elléntmondásosságok hatása, tudatosításuk hiánya az irodalmi értékelésben milyen zavart és bizonytalanságot okozott. Máig hatóan olyan méretű zavar ez, mely a megbízható értékhierarchia kialakulását még első irodalmi szakaszunkra (1918—45' nézve is lehetetlenné tette.

Az első köztársaság időszakában az irodalmi értékelésekre a kisebbségi társadalom kiéleződött politikai- és osztálymegosztottsága nyomta rá bélyegét. „Nem a művet tekintik először, hanem írója keresztlevelét tudakolják, és politikai pártállás szerint ítélnek olvasatlanul a mű felett“ — olvassuk egy akkori irodalmi helyzetképben. A politikai és világnézeti különbségeknek megfelelően polarizálódott és elfogult kritikai légkörben ritkán akad olyan kivétel, mint amilyet az egyébként nem példamutató