Irodalmi Szemle, 1968

1968/8 - HAZAI FÓRUM - Turczel Lajos: Hagyomány és fejlődés összefüggései

Szvatkó Pálnál tapasztalhatunk. Ez a mindinkább jobbra tolódó és korrumpálódó, ügyes tollú irodalmár csak irodalmi Ízlésében maradt hű jobbik énjéhez, és a tehetségük miatt kedvelt baloldali költőknek (Vozárinak, Forbáthnak) a gazdái pénzén kiadott könyveiben és folyóiratokban is a legmagasabb érdemjegyeket juttatta.

1918 után kialakult — kezdetben spontán és jóhiszemű, később a dogmatikus irodalompolitika által presszionált — hagyományszemléletünknek és értékelésünknek sem az volt a legfőbb hibája, hogy a szocialista és a szocialisztikus hagyományt egyoldalúan, az irodalmi megosztás tényleges arányainak figyelembevétele nélkül favorizálta, hanem az, hogy az esztétikai mércerendszert majdnem teljes mértékben eszmei-politi- kai kritériumokkal cserélte fel. A beidegződött eszmei-túlsúlyú értékelő reflexek a dogmatikus irodalompolitika kritikája és háttérbeszorulása után is produktívak maradtak, s ennek következtében elfogadható, esztétikai érvekkel meggyőző értékrendszer még az újabb hagyományfelmérésekben sem rajzolódott ki. A helyzet annyiban javult csak, hogy az első irodalmi szakasz jelentős alakjai most már majdnem kivétel nélkül az előtérbe jutottak, de értékelésükben a túlsúly nem annyira az esztétikai értékeken, mint inkább az író és a mű által teljesített történelmi szerepen van.

Abból, amit fentebb az irodalomnak a kisebbségi életben betöltött szerepéről, nyelvinemzeti összetartó erejéről mondottunk, világosan kitűnik, hogy az író és a mű történelmi szerepét s angazsáltságát nem becsüljük le. Ellenkezőleg! Az általános emberi haladás és a nemzeti közösség érdekét szolgáló irodalom áll a szívünkhöz legközelebb. Az ilyen irodalom értékelésénél sem helyettesíthető vagy pótolható azonban az esztétikum az angazsáltsággal, a művészi érték az emberi magatartással. Hogy konkrét példákat is mondjunk: Győry Dezső verses életművét a kisebbségi élettel való össze- forrottsága különösképpen rokonszenvessé és frappánssá teszi, igazi irodalmi értéke viszont csak a kapcsolat művészi megvalósításának mikéntjével mérhető le. Berkó Sándort sem az a tiszteletreméltó és megrendítő tény őrzi meg költőként az utókor számára, hogy antifasiszta verseket írt és mártírhalált halt, hanem az, hogy hogyan írta a verseit.

Meg kell jegyezni, hogy a hagyományértékelésünkben (és nemcsak a miénkben) mutatkozó problémák, értékelési fogyatékosságok a kritikánkra is jellemzőek. Milyen jó lett volna, ha új irodalmi szakaszunkban a kritika éles határvonalat tudott volna húzni a szépirodalom és a publicisztika között, és széles körben tudatosította volna azt az igazságot, hogy a kellő művészi erő nélküli társadalmi elkötelezettség az irodalomban csak selejtet, a publicisztikában viszont értéket is teremthet. Ebben az esetben kevesebb irodalmi tengődésnek lettünk volna tanúi, viszont az igényes publicisztika valószínűleg nem jelentene olyan fehér foltot szellemi életünkben, mint ma.

II.

Attól az időtől kezdve, hogy a szlovákiai magyarság 1945-ben felfüggesztett állam- polgárságát és kisebbségi életének további lehetőségét visszanyerte, megvoltak a törekvések arra is, hogy a hagyományban felhalmozódott értékek az új fejlődésbe átmentőd- jenek. Amint láttuk, ezeket a törekvéseket elsősorban a dogmatikus kultúrpolitika gátolta és torzította el: a hagyomány egyoldalú leszűkítésével és az esztétikai értékelés degradálásával.

A dogmatikus kultúrpolitikának jól kezére játszott az a körülmény is, hogy régi értelmiségétől a kitelepítés révén megfosztott magyarságnak alig volt hagyomány-élménye. A Horthy-rendszer integrációs kultúr- és iskolapolitikája arra törekedett, hogy a visszacsatolt terület lakosságának tudatából a csehszlovákiai magyar irodalom fogalmát kiirtsa, nem csoda tehát, hogy az iskoláiban nevelődött új értelmiségünk helyi hagyományunkról vajmi keveset tudott, s abban a gyér és hevenyészett ismeretanyagban, melyet szellemi életünk újjáéledése után kapott, durva torzítások keveredtek a valósággal. Jól ismerjük azt a Fábry által méltán kipécézett esetet, amikor az egyik ifjú „irodalompolitikus“ a kisebbség nemzeti problémáiban angazsált hagyományt „a magyar faj pusztulásán rágódó firkászok" irkálgatásaként intézte el.

Az irodalomtörténetírás igényével fellépő értekezésekben és felmérésekben ilyen sommás elmarasztalásokat nem találunk ugyan, de a behatóbb anyagismeret és az objektív tudományos módszer hiánya következtében ezekre a próbálkozásokra is hosz- szú ideig azok a fogyatékosságok voltak Jellemzőek, melyeket Szalatnai Rezső állapi-