Irodalmi Szemle, 1968

1968/8 - HAZAI FÓRUM - Püspöki Nagy Péter: A felső-szemerédi rovásemlék

meg kell oldanunk. A harmadik pontban meghatározott módon a rovásfelirat szövegét igy tagoljuk:

18. ábra.

Az első szóban csupán a második és a harmadik szótag szorul kiegészítésre. A megfelelő magánhangzó behelyettesítését már a Kz betűalak is meghatározza. A magyar rovásírás ugyanis kétféle K betűt ismer: az élére állított négyzethez hasonlót (Ki) és a feliratunkban szereplőt [Kz). A rovásírás őse, az ótürk rúnaábécé pedig öt K betűt különböztet meg aszerint, hogy előtte vagy utána: 1. -a-; 2. -e-, -1-, -ä-; 3. -a-, -o-, -u-, -y-; 4. -o-, -u-; 5. -y- következik-e.27

A Kz, a mi feliratunk K-ja Marsiglinél mindössze egyszer fordul elő a JaKaB névben. Előtte és utána „a" betű van. A konstantinápolyi feliratban kétszer fordul elő ugyancsak „a" betű után. Ha Marsiglinél a Ki után mély magánhangzó következik, akkor azt kiírják, és a magánhangzó-ugratás elmarad.

Mesterünk az első szóban mindkét esetben a Kz-1 alkalmazta. Az első után viszont megjelölte a megfelelő magánhangzót is: az ü-t. Ha figyelembe vesszük a Marsiglinél és a konstantinápolyi feliratban mutatkozó szabályt, akkor a Ki után magas magánhangzók következnek, a Kz után mélyek. Ha ez valamely oknál fogva nem lehetséges, a magánhangzó-ugratás elmarad, és a megfelelő hangértéket jelölni kell. A Kz után tehát csakis -a, -o, és -u következhet. A felirat szavai a kiegészítés után tehát így formálódnak:

1. az első szó: K U R a K 6, vagyis Kűrakó;

2. a második szó: JÁNoS, vagyis János;

3. a harmadik szó M e S T e R, vagyis Mester.

A felsőszemerédi magyar rovásírásos felirat teljes egészében így hangzik:

„1482 KÜRAKÖ JÁNOS MESTER"

III.

Kűrakó János mester az alkalommal, amikor a felsőszemerédi templom portáléjára felrótta az építkezés befejezésének évét és saját nevét, a magyar epigráfiának és általában a rovásírás ügyének igen nagy szolgálatot tett.

Ez a felirat jelenleg a magyar rovásírás legrégibb, pontosan datált, hiteles emléke. Jelentőségében felülmúlja az ez ideig nyilvántartott feliratok értékét is, mivel új szemléletnek nyit utat: a rovásírás nemcsak a székely-magyarok nemzeti kincse, hanem az egész magyarság ősi kulturális hagyatéka, amely két mederben fejlődött tovább: a Duna-medencében és a Székelyföldön. A rovásírást tehát méltán megilleti a néhány évtizede általánosan használt „magyar rovásírás“ név.

A felsőszemerédi rovásemlék egyes betűinek (pl. Kz U, Ly stb.) jellegzetes vonásai egyrészt a magyar rováskultúrának a székely rováskultúrával szembeni önállóságát bizonyítják, másrészt a magyar rovásírásnak ez az újonnan felfedezett emléke egy, a 14. század első felében működő iskolára utal: a Duna-medencei rovásiskolára.

Rokonvonások alapján bátran állíthatjuk, hogy a konstantinápolyi felirat szerkesztője ugyanennek a Duna-medencei rovásiskolának a képviselője volt. (Tekintsd a sorvezetést, az A, M és T betűket stb.!) Sőt, a nikolsburgi ábécé is ennek az iskolának a körébe vonható.

Epigráfiai és paleográfiai szemszögből viszont a következőket bizonyítja a felirat:

1. a bal-jobb irányú sorvezetés a rovásírásban nem a véletlen műve;

2. az A, M és T betűk az írás irányának a meghatározói;

3. a magánhangzó-ugratás csak szigorú szabályok szerint valósulhatott meg;

4. a „Capita dictionumok“ fontos szókezdő betűk; valószínűleg a latin paleográfia körében használt rubrikák, illetve arany betűs szavak szerepét töltötték be;

5. a személynevek elválasztása eredetileg négyszöges keretek segítségével történt;

8. a ligatúra a régi rovásírásban nagyon gyakori volt.

A felsőszemerédi rovásírás ezenkívül művészettörténeti szemszögből is figyelemreméltó, mert egy ismeretlen vidéki mester nevét tárja fel előttünk abból a korból, amelyből hasonlót csak elvétve ismerünk.

Végül pedig arra figyelmeztet, hogy más helyeken, az ismeretlenség homályában még Kűrakó János Mesteréhez hasonló feliratok rejlenek.