Irodalmi Szemle, 1968
1968/8 - Koncsol László: Szellemi és kritikai életünk kérdéseiről
területén zárt még: a hiányok fent és lent kölcsönösen feltételezik és erősítik egymást, s bár tapasztalható egy bizonyos fokú emelkedés, ez igen-igen lassú, s a veszélyeket tekintve — amíg a még csak megszületendő intézmények meg nem kezdik az átgondolt, céltudatos, modern és nagyvonalú szervezőmunkát, s ennek nyomán meg nem Indul kultúránk belterjes fejlődése — tragikusan lassú lesz.) Marad hát az Irodalmi élet, amely a szellemi tevékenység valamennyi ágazata közt a legfejlettebb, mert a legszervezettebb, amelynek szövetségi élete, kiadója és fóruma van, de még így is magában hordozza általános helyzetünk majd minden betegségét, s ezek orvoslására még az adott intézményes formák sem elegendők, hiszen mélyebbről, történelmi okokból és helyzetünk általános megoldatlanságából erednek. Mindaz, amit a kisebbségi közérzetről, a klsemberl mentalitásról mondtam, lényegében az irodalmi életről s irodalmunk egészéről Is elmondható. Kényszerű passzivitásunkból ered az a jelenség, hogy eddig a líra és a novella a legsikeresebb területünk (ha szabad az irodalomról így beszélnünk), s a regény fajai közül is csak a kamaraformák arathatnak babérokat. (Ezek ugyanis jellegzetes „közérzeti“ műfajok, szemben a mindig új és új változatokban újjáéledő nagyepikával, amely mindig a nagy társadalmi mozgásokban élő, aktív történelmi nemzetek műfaja volt.) Ezen a törékeny talajon jó drámairodalom virágozhatna ki, ez azonban virágzó színházkultúrát feltételez, amivel mi nem dicsekedhetünk. Az első köztársaság magyar íróit kettő-három kivételével kiseperte közülünk a történelmi szél, kiesett az a nemzedék, amely az egykorihoz sok szempontból azonos helyzetben erősíthette volna a folytonosságot. Az új, többé-kevésbé tehetséges kezdő írók nem ismerték — publikációk híján máig is csak töredékesen ismerjük — az első köztársaság irodalmi hagyományait, s ha az ember ennek ellenére is meglepetten figyel fel a két korszak rokon jegyeire, tudnia kell, hogy az nem tudatos folyto- nosság-vállalásból, hanem akkori és jelenlegi helyzetünk hasonlóságából következik, íróink abszolút többsége a gyermekkori falu élményét hordozza magában döntő élmény gyanánt, s ha már-már férfi fejjel városra kerül, az új élménnyel — klasszikus irodalmi műveltsége birtokában — nemigen tud mit kezdeni, annál kevésbé, mert valahányszor hazalátogat, újra meg újra látnia kell, hogy a kép, amelyet gyermekkora falujáról, a vidéki életről hordoz magában, rohamosan változik, s ez az izgató tapasztalat szinte minden figyelmét leköti. A nemzetiségi kérdés húsz évig megoldatlan problémái, a sérelmek és a félelmek még erősebben arra ösztönzik, hogy eszközeivel népe szószólója legyen, sőt, illetékes szervek és intézmények híján személyében és intézményei révén erkölcsi s politikai kényszert érez, hogy vállalja a közvetlen politikai szószóló misszióját. Ezzel megoszlik a figyelme, az ideje és az ereje, egyre kevesebbet ír, s ha ír, inkább publicisztikát vagy vegyes fajú műveket, esetleg el is hallgat. Ezzel a metamorfózissal nyer ugyan a közélet, de csak intellektuális színvonalunk kárára. S mivel a csehszlovákiai magyar társadalom zömmel és nagy vonalakban homogén, s irodalmában a közéleti-kisebbségvédelmi Irány az uralkodó, a polarizálódás folyamata igen-igen lassú, hiszen a mi körülményeink közt a többi ellentényező (műveltség, személyi kapcsolatok, érett és céltudatos kritika — szóval az ösztönző intellektuális légkör hiánya) is fokozottabb mértékben hat. Elnézők vagyunk, irodalmi népfront-politikát gyakorolunk, s minél tovább fog tartani ez az állapot, annál végzetesebb lesz a hatása irodalmunkra. Mindenképpen jellemző, hogy a legmodernebb csehszlovákiai magyar irodalmi törekvések két legérdekesebb jelensége, Forbáth és Monoszlóy, sorsában is rendhagyó: Forbáth Csehországban élt, Monoszlóyt pedig idegenből és Idegennek kavarta Ide a fent jelzett történelmi szél. S mivel a hivatott kritika máig sem kezdte el értékeink felmérését és elemző kiválasztását, teljes a normák anarchiája, s a vita, ha van, a kicsinyes torzsalkodások, ha pedig szenvedélyesebb, úgy valahol az ocsmányságok, borközi mocskolódások szintjén dühöng. S most itt a kérdés: hol áll, milyen szerepet tölt be az adott helyzetben irodalom- kritikánk? Beszélhetünk-e egyáltalán kritikai törekvésekről, s ha igen, mennyiben töltik be ezek a rájuk váró szerepet? Mik ma, és mik lesznek a jövőben a csehszlovákiai magyar kritikai élet feladatai? Kritikánk legfőbb feladata, hogy irodalmunkat beemelje az egyetlen lehetséges esztétikai mértékrendbe: az egyetemes irodalom koordinátái közé, tehát következetesen az egységes irodalom részeként vizsgálja. Ez persze legelőször is kritikusainktól kíván hallatlan erőfeszítéseket, állandó tájékozódást, a kinti és benti értékek folyamatos,
