Irodalmi Szemle, 1968
1968/8 - Koncsol László: Szellemi és kritikai életünk kérdéseiről
nyílt konfrontálását, egy-egy új tény, eredmény ismeretében a helyzet s az egész fejlődési folyamat ismételt feltérképezését. Csak az ilyen intenzív kritikai tevékenység révén alakulhat ki az az izgató intellektuális légkör, amely végső soron az irodalmat is egyre színvonalasabb tettekre ösztönözné. Ez persze — ismétlem — hallatlan erőfeszítéseket követel a kritikusoktól, nálunk pillanatnyilag nem kevesebbet, mint hogy tudományos és szellemi felkészültségben magasan irodalmunk intellektuális szintje fölé emelkedjenek. Ezt nem is annyira kritika és irodalom viszonyának a szempontjából tartom fontosnak, hiszen a kettő egymásra gyakorolt hatása inkább általános jellegű és közvetett, hanem elsősorban a kritika mint szuverén és lényegében öncélú szellemi tevékenység szempontjából, amelynek minden gyakorlati vonatkozása és funkciója másodlagos. Kritikánk egyik fő-fő nyavalyája az, hogy ilyen vagy olyan előjellel, ilyen vagy olyan meggondolás alapján és persze különböző színvonalon többnyire csak ezeket a gyakorlati funkcióit gyakorolta, ami azt is jelenti, hogy esztétikán kívüli követelményeket támasztott az irodalommal szemben, azaz kívülről közeledett a tárgyához, esztétikán kívüli érdekeket képviselt, esztétikán kívüli értékeket kért számon vagy támogatott a vizsgált műben. Ez a gyakorlat végül is teljes kritikai tanácstalansághoz, sőt a kritika csődjéhez vezetett. Ennek a csődnek, amely lapjaink, így az Irodalmi Szemle kritikai rovatain is meglátszik, s amelynek belső okairól az imént szóltam, tudjuk, gyakorlati magyarázata is van: kevés az emberünk, utánpótlás alig jelentkezik, tisztán kritikai tevékenységből nem lehet megélni, s az emberekre a munkahelyükön és azon kívül is rengeteg feladat vár. Ilyen körülmények között aztán még az a próbálkozásunk is, hogy Figyelő rovatunkat gyakorló írók könyvbeszámolóival töltsük meg, s így ablakot nyissunk íróink szellemi tájékozódására, tehát hogy a szükségből valami erényfélét is kovácsoljunk, csak részben hozta meg a várt .sikert. A helyzet oka és eredménye az, hogy magát az irodalmat mind az író, mind a kritikus másodlagos ügyként kezeli. Szellemi életünknek független kritikusokra van szüksége, s ez mind kritikai hitvallásukra (esztétika-központúság), mind gyakorlati tevékenységükre (a kritika mint hivatás, mint főfoglalkozás, tehát mint fő Jövedelemforrás is), mind az irodalmi életben elfoglalt helyzetükre (saját sajtóorgánum) vonatkozik. Irodalmunk fejlődésével mind izgatőbban jelentkeznek a belső differenciálódás jegyei, s mivel ebben a helyzetben az irodalmi népfrontpolitika egyre tarthatatlanabbá válik, az új helyzetet hamarosan megfelelő szervezeti formák létrehozásával is kodifikálnunk kell, s a kritikus feladata az lesz, hogy minden erejével ezt a folyamatot ösztönözze. Megfelelő szervezeti formák, elsősorban új irodalmi folyóirat megteremtésével s így az erők polari- zálásával minden ellentét, amely a jelenlegi körülmények közt csak torzsalkodásokat, kicsinyes csetepatékat szül, és megmérgezi szellemi életünk légkörét, magasabb elvi szintre, az elméleti véleménycserék szintjére emelkedne, s ez szellemi életünk egész minőségi színvonalára termékenyítőleg tudna hatni, mert ez az új, magasabb rendű állapot azt jelentené, hogy legalább irodalmi életünk komplex létfeltételeket teremtett magának, s a kritika révén az egész élő irodalmat és esztétikai gondolkodást bekapcsolta a vérkeringésébe. Mindez viszont kizárólagos belső irodalomszemléletet követel a kritikától, a tárgy alázatos, belülről kifelé irányuló megközelítését és feldolgozását, s a művészi alkotófolyamat immanens törvényeinek feltétlen tiszteletét. Ennek a követelménynek csak az képes megfelelni, akiben az intuíció megfelelő tudományos felkészültséggel párosul. Ha napi kritikai gyakorlatunkat nézem, annak egyik legfőbb hibája, idült betegsége a zsurnalizmus, ami egy jelentésű a felületességgel, a mű külső —, hogy úgy mondjam — gyakorlatias megközelítésével, az elemzés hiányával, a gondolat és a stílus pongyolaságával. A differenciált kritikai műfajok hiánya is kritikai életünk nívótlanságáról árulkodik: készületlenségünknek az átmeneti műfajok felelnek meg leginkább, hiszen a tiszta fajú bírálathoz műelemzési készség, a tanulmányhoz széles körű elméleti tudás, az esszéhez pedig merész képzelet, gondolat és fejlett szépírói érzék kell. Ahhoz tehát, hogy kritikánk komplex életet élhessen, hogy valamennyi funkcióját folyamatosan betölthesse, három szint'en kell tudatosítania szerepét és feladatait s a nekik megfelelő eszközöket. Lent a leggyorsabb műfajokat, a recenziót és a könyvkritikát, amelynek az olvasó tájékoztatásában és nevelésében van kétségtelen szerepe, amely leginkább az intuícióra támaszkodik, és elképzelhetetlen állandó népes recenzensi gárda nélkül. A lapoknak (elsősorban a Szemének)
