Irodalmi Szemle, 1968

1968/8 - Koncsol László: Szellemi és kritikai életünk kérdéseiről

és szellemi tevékenységünk szinte kizárólagosan csak az önfenntartásra 6s megmaradásra irányult, többre sem erőnkből, .sem lehetőségeinkből nem telt. Nem tudtuk magunkat továbbfejleszteni, magasabb szinten, az egész tudat szintjén újrateremteni. Aki magasabb nézőpontról figyeli Közép-Európát, az sorsunkban, helyzetünkben sűrítve láthatja a nagyhatalmi érdekek közé ékelt kis nemzetek minden nyomorúságát. A minőségi különbség a mennyiségiből következik, abból, hogy a kompakt, önálló államisággal bíró nemzeteket csak bizonyos történelmi fordulókon s csak átmenetileg fenyegeti veszély, majd gazdasági, politikai és kulturális intézményeik segítségével aránylag gyorsan kiheverik a veszteségeket, és helyreáll a kontinuitás, s míg náluk a külső nyomás nem közvetlen, csak áttételeken, sokszor többszörös és bonyolult áttételeken át érvényesül, addig a mi esetünkben állandó jellegű, és megfelelő gazdasági, politikai, kulturális szervező intézmények híján egyrészt minden veszteség pótolhatatlannak látszik, s így évtizedekre visszavetheti a nemzetiségi csoportot a fejlődésben, másrészt

— szintén az intézmények hiánya miatt — hatványozottan ki vagyunk szolgáltatva a szervezett, s ezért rohamosan fejlődő szomszédos nemzeti kultúrák akár erőszakos, akár természetes szívóhatásának. Amíg tehát a kis nemzeteket kezdeti fokon inkább csak magasabb tudatformáikban fenyegeti veszély, és puszta egzisztenciájuk lényegében érintetlen marad, addig bennünket ilyen védelmező burok — ha úgy tetszik, felépítmény-rendszer — híján puszta létünkben, tehát a legérzékenyebben sújt a nyomás. Ezért folytat minden kisebbségi csoport szüntelen harcot megfelelő — lehetőleg komplex — intézményekért, s ezt nálunk, szocialista államokban az önrendelkezés általánosan hirdetett és elfogadott elve is támogatja; másrészt ezzel magyarázható tipikus kisebbségi érzékenységünk: ami vág, a kés, nem a ruhámba, hanem a húsomba vág.

A közelmúlt, augusztus vége, bár nagy és fájdalmas áron, nagy tanulságok elől rántotta el a függönyt, s a kis nemzetek számára új távlatot, új irányt mutat, a nem formális, nem protokoláris, hanem az azonos érdekekre épülő, őszinte és nyílt közeledés útját mutatja. Ehhez pedig a csehszlovákiai magyar kisebbség változatos, sokszor tragikus, meg-megszakított ötvenéves történelme — esszenciálisán — éppen elég érvet szolgáltathat.

Furcsa talán így kezdenem ezt a szellemi életünktől és kritikánkról szóló eszme- futtatásomat, de ha az ember szellemi — s benne kritikai — életünk nyomorának a gyökereit keresi, figyelme minduntalan a tágabb történelmi-társadalmi körülmények szövevényén akad fenn. Ezen a szüntelen recsegő-ropogó, ide-oda csuszamló talajon keressük önmagunkat ötven esztendeje, létünk értelmét, a kiteljesedés módját — váltakozó sikerrel.

Ebből a helyzetből következik szellemi életünk minden nyavalyája. Az 1945-ös államfordulat s az azt követő súlyos és tragikus esztendők lesöpörték népcsoportunkról az első köztársaság idején még lényegében komplex, népes és haladó, modern koncepciókban gondolkodó és szervezkedő értelmiséget, s mindent — ráadásul éppen a deformáció éveiben — az alapok alapjaival kellett kezdeni, iskolák alapításával, sőt tanító- és tanárképzéssel, annyira, hogy — tipikus jelenség volt ez — tanító és tanuló még elemi fokon is egyszerre biflázta az anyagot. Ennek pedig még évtizedek múlva is érezni fogjuk a következményeit, mennyiségi és minőségi vonatkozásaiban egyaránt. Beleszédül az ember, ha visszatekint, milyen mélyről indultunk 20 évvel ezelőtt. Igaz ugyan, hogy a modern társadalom ösztönző és kényszerítő erői számtalan eszközzel gyorsíthatják egy-egy visszamaradt etnikum fejlődési iramát, de ha a szomszéd- vagy társetnikum másnemű és fejlettebb, azaz szervezett tömegben él, úgy éppen fent, a tudat rétegeiben nagy az utóbbi csoport szívóhatása. Vagyis megindul ugyan a fejlődés, de saját szervezeti és intézményes formák híján ez a fejlődés nem immanens, tehát nem a fejletlen etnikum önismeretét és magasabb színtű reprodukcióját szolgálja. Olyan baj ez, amelyen csak radikális beavatkozás: a szellemi élet intézményesítése, az önrendelkezési és önigazgatási jog következetes érvényesítése tud segíteni.

Szellemi életünk egyik fő jellemző vonása, hogy egész sor nélkülözhetetlen komponens elem hiányzik belőle, annyira, hogy még iskolaügyünk és művészeti életünk is

— amely pedig szükségszerűen a leggyorsabban épült újjá a romokon — elemi hiányokkal küzd. Hogy a kört tárgyam felé szűkítsem: művészeti életünkből teljesen hiányzik a képzőművészet és a zene s a nekik megfelelő kritikai és tudományos apparátus, amely pedig már egészen gyakorlati szempontból: az Iskolai oktatás-nevelés szempontjából is igen-igen fontos volna. (A kör, látjuk, szellemi életünk valamennyi