Irodalmi Szemle, 1968
1968/8 - Koncsol László: Szellemi és kritikai életünk kérdéseiről
Koncsol László szellemi és kritikai életünk kérdéseiről vázlatosan Az elmúlt ötven-hatvan év eseményei bizonyítják, hogy Közép-Európa talaja igenigen törékeny. Háborúk, inváziók, államfordulatok, forradalmak és ellenforradalmak, honfoglalások és ellen-honfoglalások, kultuszok és ellenkultuszok rengései rázták meg és rendezték át alattunk és körülöttünk a világot úgyszólván évtizedenként. Nem feladatom, hogy más népek, nemzetek, népcsoportok sorsa alakulását vizsgáljam ebben a gyorsan változó időben, az én célom mindössze annyi, hogy a csehszlovákiai magyarok szellemi, kisebb körben irodalmi s még kisebb körben irodalomkritikai életét, ennek múltját és jövőjét vizsgáljam. Mégis, ha minden részletében át akarom világítani a problémát, kénytelen vagyok legalább így, nagy vonalakban utalni a történelem tényeire, amelyek a mi sorsunkat is ide-oda kormányozták, és (különösen az 1945 óta lezajlott események) egész jelenlegi helyzetünket eleve meghatározzák. Nehéz ebben a zűrzavarban eligazodni, nehéz megtalálni az események fő-fő mozgató elvét. Mégis — azt hiszem, nem tévedek, ha ezt a közép-európai kis nemzetek egyenlőtlen fejlődési ütemében jelölöm meg; a sokféleség, a nemzeti érdekek különbözősége határozta meg területünkön az elmúlt ötven-hatvan esztendő nemzetközi konfliktusait, feszültségeit és politikai lépéseit, még a szocializmus minőségileg új, látszólag integráló feltételei között is, hiszen a második világháborút követő közép-európai rendezés maximálisan a győztes nagy- és kis- (mára kiderült, hogy távlatilag csak a nagy-) hatalmi csoportosulások érdekei szerint történt, s a győztes kicsik illúzióit, amelyekkel az újszerű feladatok teljesítéséhez hozzáláttak, megkülönböztetett gazdasági, politikai és katonai helyzetük sugallta. Az egységes szocialista tábor illúzióját — mint ismeretes — már a háború után kikezdte az idő, s a bomlás, a differenciálódás, folyamata — pontosan a dialektika törvényei szellemében — megállíthatatlan. Láthattuk, valamennyien átéltük, hogyan józanodtak ki az emberek egy iszonyú élmény egyetlen csapása alatt illúzióikból és tévhiteikből, s miként alakul ki a nagyhatalmi nyomásokkal szemben egy újfajta, reális közép-európai összetartozási érzet, amely a jövőben erős tudattá érlelődhet, s évtizedekre megszilárdíthatja Közép-Európa talaját. Addig azonban itt vagyunk mi, csehszlovákiai magyarok, ötven év múltán is csene- vész gazdasági, politikai és szellemi életünkkel ezen a törékeny talajon, kúsza — ellentétes és párhuzamos — érdekek gócában és erővonalai közt, kétfelé és idebent is állandó harcban, ellentétes és párhuzamos hatalmi érdekek passzív és többnyire szenvedő tárgyaként. Ez a kényszerű passzivitás, az államfordulatokat követő megrázkódtatások, megtorlások, anyagi és szellemi veszteségek (köztük a legutóbbi, a 45-48- as volt a legtragikusabb) sajátos kisebbségi közérzetet, kisemberi mentalitást alakítottak ki bennünk, amely — bizonyos szociológiai gyökerű eltérésekkel — a prágai zsidók, Kafkáék sokszoros gettohelyzetével és idegenségérzetével rokon. Egész anyagi
