Irodalmi Szemle, 1968
1968/8 - Egri Viktor: Az Irodalmi Szemle tíz esztendeje
Egri Viktor az Irodalmi Szemle Irodalmunk harmadvirágzásának első évei óhatatlanul magukon viselik az ötvenes évek személyi kultuszának jeleit, egyfelől a lakkozást és túlbuzgó lelkendezést, másfelől a napi problémák megoldásától diktált hasznosság, a társadalmi hatás elvének túlzott hangsúlyozását a művészi igényesség, a megformálás művészi követelményének rovására. A kritika — ahogy ez a későbbi évek folyamán kiviláglott— sokszor selejtes műveket túlzottan dicsért, és károsan lelkendezett, de tanúi lehettünk annak is, hogy nem fedte fel, pontosabban mondva nem fedhette fel a gyöngék, eltorzulások és kezdetlegességek igazi okait, mivel Ítéleteiben maga is alá volt vetve az akkori értékmérő követelményeknek. Tucatjával sorolhatnám fel a sematizmus bélyegével megjelölt műveket, hasonlóan azonban kritikusainkat is elmarasztalhatnám tévedéseikért. De nem az a feladatom, hogy a sematikus szemléletben fogant irodalmi alkotásokat felsoroljam (hálásabb munkának bizonyulna a jó példákra, a maradandó értékű művekre rámutatni), amint azt sem vállalhatom, hogy az indulást fékező kritikai tévedéseket elemezzem. Fiatalabb kritikusi gárdánk a múlhatatlanul szükséges elemzést bizonyára ugyanúgy el fogja végezni, ahogy azt példás egyenességgel és nyíltsággal Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső esetében és más esetekben Fábry Zoltán megtette. A kritikai gyűjteményeknek, az azonnali reagálások kötetbe foglalásának megvan a létjogosultsága, amennyiben hasznos forrásai egy későbbi felmérésnek. E tekintetben — tévedései ellenére is — felbecsülhetetlen szolgálatot tett irodalmunknak Fábry Zoltán 1963-ban megjelent Harmadvirágzása. Bár az antifasizmus „muszája“ az antifasizmus korparancsa az essaéistát közírói ténykedésre késztette, és az összegező értékelések irodalomtörténeti feladatának elvégzésében meggátolta, ítéletei és értékmérése kitűnő támpontokat adtak és adnak fiatalabb kritikusainknak, hogy ma, megfelelő időtávlattal, ezt a várva-várt felmérést elvégezzék. Turczel Lajosnak írás és szolgálat című, 1965-ben megjelent kötete pedagógus-kritikusunknak 1958—1964 között írott bírálatait és tanulmányait tartalmazza, és noha egy húszoldalas esszében irodalmunk 1945 előtti és utáni fejlődési feltételeit vizsgálja, ez a tanulmány is csak irodalomtörténeti vázlata egy még megírásra váró nagyobb szabású összefoglaló elemzésnek. A kötetben felhalmozott kritikai anyag a legjobbnak mondható, amit eddig újabb esszéírónktól kaptunk, és biztosítéka annak, hogy Turczel — megfelelő időtávlattal az összegező értékelés feladatát is elvégzi. Alátámasztja ezt az a tény, hogy Két kor mezsgyéjén című kötetében minden elismerést megérdemlő körültekintéssel kitűnően mérte fel Irodalmunk fejlődési feltételeit, és világította meg a két világháború közti problémáit. „Azok a kisebb-nagyobb terjedelmű és fogyatékosságaik ellenére is úttörő szerepet betöltő összefoglalási kísérletek és vázlatok, amelyek az elmúlt másfél évtizedben meg10 esztendeje
