Irodalmi Szemle, 1968

1968/8 - Egri Viktor: Az Irodalmi Szemle tíz esztendeje

lehetősen csekély számban íródtak, egyrészt nem jutottak túl az ismeretterjesztés színvonalán, másrészt a dogmatikus történelmi és irodalmi szemlélet torzító befolyása alatt álltak" — írja kötete előszavában. „Az évek folyamán a képzett és tapasztalt irodalomértők nagy része Magyarországra távozott. Az ittmaradtak közül Fábry Zoltán a dogmatikus hagyományértékelés legdurvább ,gigszereit’ helyreigazította és visszautasította ugyan, de az első irodalmi szakasz összefoglaló értékelését és felmérését — amit a közvélemény tőle várt — nem végezte el." Az okára utaltam már, de hivat- kozhatom magára Fábryra is, aki az Emberek az embertelenségben című kötetében, A műfaj neve: antifasizmus című tanulmányában ezeket írta:

„Kritikus csak az lehet, aki bírói tisztét fórumként és fókuszként állandóan gyakorolja, rendszeresen és rendteremtőn. A legfőbb törvényt: a folyamatosságot elmulasztottam, és így egészet — a szlovákiai magyar irodalom térfelén — sem adhattam."

így tehát mindenképpen Turczel Lajosra és kortársaira, Csanda Sándorra és a többiekre vár a felmérés é.s összegezés hézagpótló feladata.

Irodalmi folyóiratunknak, az Irodalmi Szemlének tízesztendős jubileuma kapcsán — megfelelő időtávlat híján — ma nem vállalkozhatom az utolsó tíz év feltételeinek és problémáinak, elért eredményeinek, pozitívumainak és hiányosságainak átfogó feltérképezésére, csupán a tíz esztendő alatt közölt anyagból próbálok néhány következtetést levonni, amelyekről az idő fogja majd bebizonyítani, mennyiben helytállók, és menynyiben tévedések.

Mindenekelőtt megállapítható, hogy a Szemle — korábbi irodalmi és kultúrpolitikai lapunkkal, a Fáklyával szemben — kedvezőbb helyzetben és vitathatatlanul kedvezőbb feltételek között indult. A személyi kultusz torzságai nem tűntek el ugyan egyszeriben, a kulturális életre gyakorolt sok negatív hatása Is jórészt megmaradt, mégis kevesebb lett a kötöttség, amely eddig különösen az idősebb és tapasztaltabb nemzedék munkásságán hagyott nyomokat. Mindkét generáció javára írható, hogy a humanizmus és demokratikus szocializmus eszméitől egy pillanatig sem távolodott el; nagy számban sorolhatnám fel a műveket, a versesköteteket, regényeket és elbeszélésgyűjteményeket, de a publicisztikai és esztétikai alkotásokat is, amelyeknek legértékesebb anyaga éppen az Irodalmi Szemle hasábjain jelent meg. Talán elég, ha Fábry Zoltán esszéire, Európa elrablására, Turczel Lajos tanulmányaira, Szabó Béla, Dobos László regényeire, Duba Gyula és Dávid Teréz elbeszéléseire, Bábi Tibor, Dénes György, Gyurcsó István, Zs. Nagy Lajos, Tőzsér Árpád verseire, Rácz Olivér és Csanda Sándor kritikáira utalok.

A pillanatnyi hasznossággal, az aktuális publicisztika mozgósító hatásával szemben éppen itt, az Irodalmi Szemle hasábjain fogalmazódhatott meg újra a művészi igényesség követelménye — a fentebb körvonalazott eredményekkel. Hozzá kell tennem, hogy a helyzetből eredőn még elég bátortalanul, de ez a kezdet is remélni engedi, hogy a jövőben líránk, mind szépprózánk művelői bátrabban tesznek eleget a mai modern költészet és széppróza követelményeinek.

Nagy Péter Kritikusi gondok című, a Kritika júniusi számában megjelent, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság sárospataki vándorgyűlésén elhangzott előadásában többek között megállapítja, hogy a kritikának kettős a funkciója. „Egyszerre feladata, sőt kötelessége, hogy a közönséget tájékoztassa, értékek felismeréséhez, káros tendenciák elvetéséhez, művészi érzéke és ítélete fejlesztéséhez segítse, s az is, hogy a művészet

— a mi esetünkben az irodalom — életén belül mint eszmélő és eszmélteid járuljon hozzá az új születéséhez, a régi elmúlásához; a jó és a rossz felismeréséhez tendenciában, irányzatban, egyedi alkotásban vagy alkotóban egyaránt. E két funkciókör nemcsak érintkezik, de fel is tételezi egymást; nincs a kettő között fontossági sorrend, de annál inkább indulat- és eszmecsere."

Nem vitás, hogy kritikusaink tisztában vannak a kritikának ezzel a kettős funkciójával, mégis szemükre vethető, hogy sokszor mind az olvasó tájékoztatásában, mind az alkotók irányításában nem elég körültekintők, a jó és rossz felmérésben nincs tévedhetetlen szemmértékük, s kevés kivétellel csak céduláznak, megállapítják az író vagy költő gyengéit, sajnálatosan sokszor amolyan vállveregető és kioktató modorban, beérik megfellebbezhetetlen szentenciákkal, de arra nem mutatnak rá, nem elemzik, miért gyönge a kifogásolt vers, novella vagy regényrész. Elemzés és indokolás helyett az olvasó és az alkotó szentenciát kap, amiből sem az egyiknek, sem a másiknak haszna nincs, az olvasót összezavarja, az írót elkedvteleníti.