Irodalmi Szemle, 1968
1968/8 - Rácz Olivér: Emlékezés és ünnep
a szellemiség megközelíthető. Ezt akartuk. Nem akartunk félreállni a dolgok útjából, nyakunk behúzva óvatoskodva várni, mint seper fölöttünk végig a vihar, ármány, mert tudtuk, hogy vihar és ármány ellenére az ember, a küzdő ember örök. Tudtuk, akár akarjuk, akár nem, az élet és a világ problémái torkon ragadnak, s nekünk helyt kell állnunk, hogy ne váljunk önmagunk által megsebzett emberekké, s hogy szellemi létünk küszöbét ne verje fel a gaz. Kisebbségi folyóirat .sorsát vállalni az írástudó erőfeszítésén túli, külön erőfeszítést jelent: kisebbségi folyóiratot csöndes esti órán, ha levél se rezdül, szó jaja se hallik, ritkán vesz kézbe olvasó mellékgondolatok nélkül, s e mellékgondolatok között első helyen áll a gyanú a minőség ellen. Szlovákia magyar írói ezt is tudták, és ezt is vállalták. Vállalták, mert tudták, hogy rajtuk kívül is léteznek emberek, és tudni akarták, hogy rajtuk kívül is léteznek emberek. Egymás olvasóiból és egymás kritikusaiból lettünk írókká és kritikusokká, a toll elkötelezettjeivé, akiknek ma már folyóiraton belül és folyóiraton kívül is vannak olvasóik. Magunkra találtunk, s még nem későn, egyetlen városban és a szétszórt vidéken élünk. Nincs Vajdaságunk, Erdélyünk, hagyományok által patinásra ötvözött nemzetiségi és irodalmi centrumunk: ezért kellett, hogy legyünk, ezért kellett a folyóirat, amely napilapjaink és szervezeteink mellett pótolja a szellemi centrumot s megment bennünket attól, hogy a rokkantak és sorból kiselejtezettek keserűségével nézzük a menetelőket. Az írás munka és küzdelem: védekezés és támadás. A közép-európai ember évszázadokon át megszokta, hogy szűkös napjaiban, gondjában, bajában mindent a törökre fogjon, s nekünk, magyaroknak különösen jóleső, szívvígasztaló és szívet búsítő szállóigénk lett a török: hiszen, ha Mohács nem lett volna... azután megszoktuk, hogy mindent a németre fogjunk, vagy mindent Bécsre fogjunk. De ma már nincs a nyakunkon a török, s így kénytelenek vagyunk mindent egymásra fogni. Ebben a vitában is a helyünkön voltunk, józanul és mértéktartóan. Nem törvényeket kerestünk, hanem igazságokat, nem pózokat, hanem magatartást. Mi sem lett volna könnyebb, mint önként magunkra ölteni a megbántott kisebbségi ember olcsó köntösét és megmaradni átmeneti lénynek egy átmeneti korban: ez a magyar meghatódás veszélyes útja — halálba vezet. Nem szándékoztunk egy hajdani nagy ország fogyatékából tovább élni: a tegnapunk meghalt (részben magunk öltük meg), s a holnap megszületéséért mi vagyunk felelősek. Felelősek vagyunk az írástudók felelősségének a határáig. Addig a felismerésig, hogy nincs fölösleges tett és nemzedék, s addig a bizonyításig, amely a szándék és eredmény képletéből ered. Korunk egyik kezdeti tévedése volt, hogy az íróra akarta hárítani a teremtés feladatát, s aztán felelősségre vonta, hogy új embert ígért, holott csak átfestette a régit. Mi nem akartunk senkit sem átfesteni, önmagunkat sem. Feladatunkul vállaltuk a figyelést és a figyelmeztetést; a célratörő lényegszemléletet, engedelmeskedni akarunk a kor és a lelkiismeret parancsainak. 1958 és 1968 között a .szlovákiai magyar írók s az Irodalmi Szemle egy évtizednyi munkát tettek le annak az országnak az asztalára, amely most ünnepli fennállásának ötvenedik évfordulóját. Ez az ország a hazánk. Az évfordulónk esztendejének koraőszébe hullott augusztusi napok bizonyítják, hogy ez így van, s hogy amit tettünk, magunktól tettük. Mert köldökzsinór akarunk lenni anyaméh és anyaméh között. Magyarok vagyunk, s nem egy hajdani történelmi múlt fogyatéka, hanem emberek. Féltve és hűen őrizzük hagyományainkat, nemzeti sajátságainkat, sajátos jellegünket, de sohasem törekedtünk érdekességeink irodalmi értékesítésére. Sohasem akartunk bámulókra találni — olvasókat akartunk toborozni magunk köré. Lehet, hogy nem voltak jelentős mondanivalóink, de a szavunk és a hangunk mindig az egyetemes mondanivalóra törekedett, s ezt abban a hitben tettük, hogy hangunk hozzátartozik mind a magyar irodalom, mint a csehszlovák kultúra össz-szólamához, s magatartásunk egyenlő az írói erkölcs magatartásával, amely vállalja az ibsenl végzést: Akt él, harcokban ég el, csalják bár manó-cselek: aki költ, ítélőszékkel ül törvényt önmaga felett.
