Irodalmi Szemle, 1968
1968/8 - Három vélemény a Szemléről
vélemény a „Szemléről^ i. Delirizálóknak nevezi e fiatal lírikusokat (az Irodalmi Szemle fiataljairól van szó: Szerk.) kritikusuk. E delirizálás azonban nemcsak a fiatalok sajátja. Talán azt lehetne mondani, hogy e delirizálás a lap sajátossága. S ez elősorban azt jelenti, hogy hagyományaiban, ízlésében alig befolyásolja őt a tekintélytisztelet és maradiság. A lap egész külső formája friss és fiatalos. Színes, változatos. A legmodernebb képzőművészet propagálása, változatos nyomdatechnika jellemzi. Szerkesztési elveire pedig különösen jellemző az, hogy mit választ ki közlésre a cseh, szlovák és külföldi irodalomból: Cikk egy Münchenbe emigrált szlovák író színdarabjairól; fiatal román költők versei, olyan költők, akiket, sajnos, az Igaz Szó például nem közöl; Voznyeszenszkij sokat vitatott, úgynevezett problematikus verse: „Az almafa balladája“; Szolzsenyicin egy megdöbbentő mai riportja; az egyetlen cseh anyag, jóformán az egész évfolyamban Novak Ladislav avantgardlsta költő versei, jobban mondva dadaista verskísérletei; a felháborodott, konzervatív olvasók leveleire a lap külön foglalkozik e modernista költő értékelésével és magyarázatával; mai nyugatnémet elbeszélők novellái. Ha nem volna lekicsinylő akusztikája is e szónak, igazi elismerésként egyetlen jelzővel jellemezhetnénk a pozsonyi Irodalmi Szemlét. Azzal, hogy kísérleti lap. Amennyiben kíséleten nemcsak valami újnak a keresését, hanem a bátor vállalkozást is értjük. E vállalkozásból adódnak az eddigi eredmények ellentmondásai is. Hogyan lehet egy irodalom önmagába forduló, befelé monologizáló, ha egyszer elveti a befelé forduló provincializmus magatartását? — kérdezheti a rosszhiszemű ellendrukker. Ne válaszoljunk erre. Egyrészt a választ a szlovákiai magyar íróknak kell megadniuk. Másrészt az irodalom elsődleges munkaeszköze nem logikai, hanem pszichikai jellegű. Az irodalmak egészének is vannak lelki reakciói. Kérdés, hogy az írókat hajlandók vagyunk-e legalább annyira megérteni, mint íráskészséggel nem rendelkező embertársainkat? (Részlet Beczner Tamás; Három kisebbségi folyóirat című írásából. Oj Látóhatár, 1968. július-augusztus.) 2. A folyóirat egyáltalán nem csinál titkot szándékaiból. Közvetlenül tartalmából tűnik ki, hogy nemcsak provinciális belső irodalmi tribünje akar lenni a csehszlovákiai magyar íróknak. Lapjain olvashatjuk, hogy híd akar lenni azok között a nemzeti irodalmak (és kultúrák) között, amelyeknek találkozási pontjában a magyar nemzeti kisebbség irodalma kialakult. Ogy gondolom, hogy a szlovák és cseh irodalom közvetítőjének a szerepét a folyóirat az elmúlt évfolyam számaiban egészében kielégítően töltötte be. A szemléletesség kedvéért legalább néhány nevet említsünk itt meg: D. Tatarka (Revolverkölcsönzőben), M. Rúfus (A nagy provizórium), V. Gardavsky (Az isten még nem halt meg), stb. A folyóirat hasábjain két olyan költő is szerepel, akiket a szlovák irodalom számára is csak nemrég fedeztek fel újból: V. Beniak és E. B. Lukáč. (Sza- lantai Rezső írt róluk pnrtét). S ez így helyes, mert mindkét költő közeli viszonyban van a magyar irodalommal... Ha komolyan vesszük, hogy a csehszlovákiai magyar irodalom keresi méltó helyét a szlovák és cseh irodalom oldalán, biztosan meglep bennünket egy tény: 3
