Irodalmi Szemle, 1968

1968/1 - SZERVEZETI ÉLET - Bábi Tibor: Egy esztendő termése

eredeti nyelvi szintézisbe olvad legújabb kötetében. Ez a könyv bizonyos mértékig győzelem a világtól való elszigeteltségén, győzelem egykori gyöngeségén is. Nem bírta átfogni a világot és a valóságot, tehát önmagát adta, boldogtalanságát és az ember eszményeibe vetett fiatalos hitét, saját bánatát, szeretetét és örömét. Gály Olga ötvenegyben kiadott első kötete után hosszú időre elhallgatott. Csak a lapokban jelentkezett elvétve egy-egy versével. Hosszú hallgatását talán első köte­tének sikertelensége és a belső feltételek hiánya okozta. Fábry Zoltán annak idején azokat a verseit értékelte, ahol Gály asszony- és anyaként szólt. Társadalmi témájú verseit túlságosan megjelölte a sematizmus. Második kötetében — Halkan szólok — azt próbálja folytatni, amit a kritika jónak és érettnek tartott. Lírájában gyermekkori élmények, és a családra való visszaemlékezések elevenednek meg, olykor szinte életrajzi pontossággal. Halkabb, bensőségességre törekedő hangon szól hozzánk az asszony és az anya. Család és társadalom iránti érzéke konvencio­nális erkölcsi biztonságként jelenik meg ebben a lírában, amit az élet tényei végül is megingatnak. Azért szól néhány verse a régi értékek és erények válságáról és relatív voltáról, s a csalódásokból eredő szomorúságról. Hangot kap itt a szerelem, a férfi és a nő viszonyának ingatagságából, a család válságából eredő kétely, s végül csak egyet­len érzés, egyetlen bizonyosság marad: az anyai szeretet. Lírája a megnyugvás óhajá­ban oldódik fel. Gály hagyományosan versel, s csak néhány költeményében éri el a valóban nem mindennapi költészet színvonalát. Emberi és etikai állásfoglalása a férfi és a nő konvencionális felfogásába torkoll, s így az asszonyról keveset tudunk meg verseiből. Ozsvald Árpádról azt szoktuk mondani, hogy érintetlen maradt a torzító ős a költé­szetet leegyszerűsítő hatásoktól, s szinte paradoxként hangzik, hogy a kritika éppen neki vetette szemére az egyszerűséget. Csakhogy ennek az egyszerűségnek sosem volt köze ahhoz, amit sematizmusnak nevezünk. Egyszerűségének forrását világhoz és emberekhez fűződő józan, tiszta viszonyában kell keresnünk. Ez a józanság és tiszta­ság költői eszközeiben, plasztikus, szinte tapintható képeiben, sokszor csak látszólag egyszerű költői szóhasználatában is megnyilvánult. E tekintetben Ozsvald mindig kerülte a szélsőségeket és a görcsös erőlködést, éppúgy, mint az emberekhez és a közösséghez való viszonyában. Motívumai Dénes Györgyére emlékeztetnek, csakhogy népszeretete és hűsége sohasem volt programszerű, mindig természetes forrásból fakadt és táplálkozott, s bár sokszor találkozott az ötvenes évek politikai pártosságá­val, mégsem volt teljesen azonos vele. Édesanyjához, rokonaihoz, a parasztokhoz, pásztoremberekhez, mindig konkrét emberekhez fűződő szeretetének kifejezése volt költészete, innen ez a természetesen adódó pártosság, de főleg népiesség, mely regio­nális kötöttségével azt az aggodalmat keltette, hogy provincializmusba fullad. De nem így történt, s nem is történhetett így, mert Ozsvald mélyen intellektuális költő, aki átérezte és megértette a valóság ellentmondásait. A regionális kereteket szinte észre­vétlenül tág látóhatárrá bővítette. Hazai tájban gyökerező népiességét a mitológiából, a szlovák és cseh mesevilágból, az egyetemes irodalomból vett képekkel és jelekkel gazdagította. Naiv természetszeretete mély filozófiai materializmussá és erős társadalmi érzékké fejlődött. Űj kötetében, a Laterna magicában található Atlasz című költemé­nye. Arról van benne szó, hogy a haladás és a civilizáció kiforgatta gyökereiből a mi­tikus világot, s az ókor óriása egy napon rádöbben, hogy nem létező világot tartott a vállán. Ha végiggondoljuk a költeményt, azt a következtetést vonhatjuk le belőle, hogy az olyan óriás, mely nem létező világot tart a vállán, nem is létezik, hogy egyáltalán nincsenek óriások. A mitológiából vett, látszólag elkoptatott képben a mai mítoszokat tagadja. A címadó versben, modern Faust gyanánt felvillantja a mai világ és a civilizáció retteneteít. S így az Atlaszról szóló rege, Faust meséje s az élet és halál vizéről szóló népmese (Mese és valóság/ egy gondosan kiépített költői képrend­szer egyenértékű elemeivé válnak. Azért szóltam ezekről a költeményekről, hogy érzé­keltessem, milyen utat tett meg Ozsvald az eredeti és egyértelmű egyszerűségtől és a hazai röghöz tapadó népiségtől a sokat sejtető, mindent átfogó és kifejező költői eszközökig. így akarja felölelni a múltat és a jelent, tagadja a vélt erkölcsi, politikai és filozófiai értékeket, mégpedig azzal a szkepszissel, amely a megismerés következ­ménye. Ozsvald lírájának építőköve a fejlődés ellenére mindig a tapintható, plasztikus kép maradt, mely a legelvontabb tartalmat is érzékletes művészi valósággá varázsolja.

Next

/
Oldalképek
Tartalom