Irodalmi Szemle, 1968

1968/8 - Fábry Zoltán: A vádlott megszólal

apokaliptikus rohamában gáttalanul pusztít: itt a szabadjára engedett ösztönök mámoros spontanitása éli ki magát. De békében kiagyalt, rendeletileg dekretizált otthon- dűlásra, népvándorlásra, száműzetésre nincs példa és nincs mentség. Ez nóvum. Ez váratlan. A barbarizmus ellen vezetett győztes háborúnak ez az eredménye — új barbarizmus. „Az emberiség nagy, egyforma lelkek szimfóniája. Aki csak úgy tudja az emberiséget megérteni és szolgálni, hogy előbb annak egyik elemét kénytelen szétrombolni, az kivédhetetlenül barbár lett“, ítél Romain Rolland.

Aki békében gátlás nélkül dúlhat fel otthonokat és tör derékba egzisztenciákat, az ezzel abszolúciót nyer minden erőszakpróbára. Akinek pedig kettétörték életét, abba ugyanúgy és kiirthatatlanul ágyazták bele a bellicizmust. Egyforma háborús lelkiségre predesztinálva, mindkettő egyformán kapható bármilyen felelőtlen kalandra. Amikor a győző nem vet gátat a barbarizmusnak: győző és legyőzött egyformán az embertelenség rabszolgaságában reked.

A szlovákiai fasizmus idején minket leléptettek az akciók színpadáról, és mi magunkba nézhettünk. Mi tegnap és ma az emberi magatartás hűségét jelentettük. Mi mint kis népcsoport megpróbáltunk és kiteljesítettünk itt valamit, ami a nagy hatalmi alakulatoknak nem sikerülhet: a vox humana hétköznapját. Ez volt indítónk régen, ez lett megőrzőnk tegnap, és ez lehetett volna kiteljesedésünk, kinyilatkoztatásunk mindenki láttára és hallatára. Ez az itteni magyarság képtelen bárminő gyűlöletakcióra: immunis minden hatalmi barbarizmussal szemben. Lényeggé vált befelé-fordulás nem eredményezhet kifelé robbanó barbár ágálást, mely csak az üres kispolgári kapzsiság belső „hősi“ elkendőzése, a kiútnélküliség pillanatnyi kiútja. Bajkeverést, intrikát, ténykifor- gatást, ügyvédi rabulisztikát mi nem ismerünk és nem alkalmazunk. Mi, akik távoltartottuk magunkat minden demagóg politikától, sodródástól, árulástól, ma szinte idegenül nézzük a szenvedélyek itteni egyoldalú, sovén tobzódását. Tájainkon a humanisztikus és demokratikus bizonyosságok és muszájok oly érték- és hitelzuhanásának vagyunk mindennapi szenvedő tanúi, hogy félve várjuk a másnapot: mi jöhet itt még?! Félve és mégis remélve, hogy a ČSR-re vonatkozni fog Jaurés szava: „A hatalom egy átmeneti gyengeség kifejezése.“

Egyszer már megértünk ilyet. A hatalmi indíték 1918-ban is megvolt. Emánuel Rádl bizonyítja:

„A csehszlovák köztársaság alkotmánya abszolutisztikus úton, a hadijog alapján jött létre. A német és magyar lakosságot úgy kezelték, mint a háborúban legyőzött ellenfelet, akinek egyszerűen törvényeket diktálhatnak... Az a vélemény alakult ki, hogy velük szemben ki kell használni az államhatalmat.''

Krofta külügyminiszter még 1936-ban is megüthette ezt a hangot:

„A köztársaság a cseh és szlovák lakosság müve ... Ez külön jogokat biztosít számunkra az állammal szemben és az államban, melyekre nem tarthatnak igényt a területén élő más nemzetiség tagjai."

Beneš elnök az új CSR-t elindító košicet beszédében lényegében ugyanazt mondja: „Ez az állam csak a csehek és szlovákok állama, és senki másé." Valami azonban mégis megváltozott. Akkor régen volt egy Masaryk, és volt egy erkölcsi törvény, mely gátat szabott az egyoldalú hatalmi hatóságnak:

„Demokrácia nem uralmat jelent, hanem az igazság biztosításának munkáját. Mert az igazság a humanitás matematikája... Csak humanitás által tarthatjuk fenn magunkat."

Csehszlovákia 1918-ban mint a közép-európai demokrácia lehetősége és ígérete startolt: másokat vonzó példává kellett önmagát kifejlesztenie. Ez adott értelmet és létjogosultságot erkölcsi és intellektuális rangjának, pedagógiai küldetésének. A pedagógus indító neve Masaryk volt. És ez humánumot jelentett, tehát elsősorban megértést, toleranciát és jóakaratot mások felé: „A demokrácia az emberség politikai formája.“

Tanítványokhoz türelem kell, ez a pedagógus alapkövetelménye. Amikor a demokratikus haza egyik tanítványa — a német — 1938-ban túlontúl megbokrosodott, a pedagógus mint reménytelen esetet minden próbálkozás, újrakezdés nélkül azonnal feladta és kiközösítette. A pedagógus ezzel — paradoxmód — kivédhetetlenül a tanítvány nívójára süllyed. Masaryk síron túli intése ezt mindenben aláhúzza:

„Ez által az ellenségeskedés által kerülünk leginkább az alá a hatás alá, melynek ki akarunk térni... Aki ellenségének állandó megfigyelésével tölti idejét, akarva, nem akarva példaképül választja."