Irodalmi Szemle, 1968
1968/8 - Fábry Zoltán: A vádlott megszólal
vák testvérlap szerkesztőinek tartottuk fenn. VI. Clementis és Laco Novomeský köszöntötték a fegyvertársat: „Kimondhatatlan örömmel tölt el bennünket, hogy új harcos áll be mellénk a frontra... Üdvözöljük utatokat, mely végül is a DAV útja"... Hol van ma a közös út? Hol a szocialista emberség egységútja! Hol a Rollandi koegzisz- tencia? Az egyik povereníctvo košicei expozitúrájának vezetője szorongó izgulásaimra, kétségbeesett döbbenetemre szóról szóra így felelt. „Oroszország nagyszláv politikát folytat, és nagyhatalmi törekvésének egy homogén szláv ČSR felel meg a legjobban. Nem lehet kívánni, hogy egy 200 milliós nemzet nagyhatalmi céljainak elérésében tekintettel lehessen néhány százezer ember érzékenységére.“ Tehertétel lettünk. Pedig nacionalizmusok ütközőpontján mi többet vállaltunk, azt, ami az embertelen ellentétet magasabb síkra emeli, és így közömbösíti. Próba voltunk, példa voltunk, hatni akartunk fixpont módján: „Aki magát és hazáját, szűkebb otthonát joggal, igazsággal, szeretettel, emberséggel, szabadsággal béleli körül, az Európát is azzá teszi: az élet, az emberi élet hazájává, mindnyájunk örömévé." (Szalatnai, 1943. karácsony.) A fasizmus nagy európai éjszakáján szentjánosbogárkák lehettünk csak, de hitünk és változatlan magatartásunk az emberi orientáció világítótornyává duzzaszt- hatta törpeségünket. Micsoda illúzió volt ez: ma tehertétel vagy, botlató kavics és semmi más. A vándorbot damokleszi kardja lebeg feletted, és éltedet sohsevolt, sohsehitt félelemben és szégyenben éled: rajta vagy-e már, vagy rákerülsz-e még a száműzöttek proskripciós listájára? Hiába nézel körül, hiába emeled a fejed: nincs segítség, nincs mentség, nincs érdem. Csak magyar van, csak ellenség van: és az te vagy. Tegnap még azt mondták: ki a fasisztákkal, kollaboránsokkal, árulókkal. De ez csak bevezetés volt. 1945. V. 26-án Gabo Rapoš a Demokratban már határozott fellépést követel „minden magyar ellen, és az ellen is, aki segít abban, hogy itt maradhassanak". És a felhívásnak foganatja van: senki, senki, senki nem áll az egzekúció és per- zekúció útjában. Egy szó, egy hang, egy talán, egy kétely nem hangzott el sem a cseh, sem a szlovák értelmiség szájából. Emberi rezdülésnek, együttérzésnek, bűntudatnak semmi nyoma. Az uszító hangok fortisszimója mellett az emberi hangnak ez a teljes kihagyása megdöbbenti a kortársat. Hus, Komenský, Masaryk nemzetéről van szó, az emberhalász Chelčický népéről. Az emberhalászok immár nem vetik ki hálójukat, pedig süllyedőkről van szó: emberekről és emberségről... Aki nem üvölt a farkasokkal, az hallgat, de szólni nem mer. És ez a legszomorúbb, ez fáj a legjobban: a barbarizmusnak ez az egyetemleges igenlése, ez a hallgatólagos beleegyezés, ez a szolidaritásos közömbösség, ez a gyűlöletcimboraság, ez az intellektuális menlevél a legembertelenebb cselekedetre: otthondúlásra, száműzésre. Jobbágyok szabad költözködésl joga: a száz év előtti vívmány ma visszájára fordult: emberek, embercsoportok, tízezrek és százezrek parancsra, dekrétre — vándorbotra kényszerülnek. A cuius regio, eius religio történelmi reprízét éli. A filmet örült tempóban pergetik visszafelé: már Nagy Károlynál tartunk, aki szeme egy rántásával 4500 rebellist végeztetett ki egyetlen napon, egyetlenegy helyen, a verdeni oltár előtt. És a krónikások és a történetírók napirendre tértek a vérengzés felett. Amibe nem tudtak belenyugodni, amit nem tudtak megbocsátani, az másik, általuk embertelenebbnek bélyegzett tette volt: a szászok deportációja. Minden harmadik embert kitépett az éltető rögből, és családostul Frankhonba plántált büntetésből. A deportációs jellegű áttelepítések azóta is a mindenkori abszolutizmusok privilégiumai maradtak. Korunkban német szabadalom lett belőlük, melyeknek egy Masaryk mondott vétót: „A pángermánok gyakran ajánlották tekintélyes kisebbségek áttelepítését. — Kétséges, hogy kivihetö-e kényszer nélkül és igazságosan.“ Hitlernél az ilyen kétségek nem számíthattak: népeket, népcsoportokat kényszerített vándorútra, és küldött deportációba és halálba. Az elzászi franciákat Lavaljaival Afrikába dobatta, és mi szörnyülködtünk. Mára e szörnyűség a mi osztályrészünk lett. 10. Ebben a háborúban egy fogalom pusztult el radikálisan: az otthon. Bombázások rombolták, evakuálások dúlták, és büntető expedíciók Lidice-módján földdel egyenlítették. De ez a háború volt, a gyűlölet fortisszimója, melynek lényege: az emberi élet semmibevevése, a minél értelmetlenebb rombolás. A háború a maga árvizes zúdulásában.
