Irodalmi Szemle, 1968

1968/8 - Fábry Zoltán: A vádlott megszólal

Mások nem tudták, mert nem akarták megtenni a szükséges lépéseket: a szlovenszkói mentalitás árvaságában egyre jobban a béke és megbékélés hangszerévé tisztult és tudatosodott. A magyar író a nácizmus és machizmus legdinamikusabb napjaiban pacifista volt, aki a béke lelki és szellemi alapját építette — és hiába építette. „Aki a gyűlölet helyett a szeretet kapcsolatát szervezi, aki a saját igazságát más igazsághoz tudja mellérendelni, az a béke éveit készíti elő. Mi a békét ezen a tájon, melybe történelmünk és emberi mivoltunk minden méltóságával gyökeret vertünk, oszthatatlannak érezzük." (Szalatnai, 1943. XII. 19.)

A szlovenszkói magyar író önmagát, pacifizmusát közép-európai feladattá tudatosítja: „A szenvedély, ami ma a kedélyeket jűti és lázítja, egy elmúlt kor élményanyagából, kölcsönös hibákból, bűnökből táplálkozik. Aki lelkében leszereli, közömbösíti, elfogyasztja a mérgező anyagot, aki ma a mélyen emberi szabátyhoz tartja magát, hogy jobb az igazságtalanságot magunkon tűrni, mint másokon gyakorolni, korszerű közép-európai feladatot végez, s nem a múlt parazitája, hanem türelmével, józanságával, mértéktartásával s ha kell szenvedésével is már mindannyiunk jövőjét építi, mely szép és tiszta, nagy és szabad emberi álmok és örökérvényű természetjogi és erkölcsi normák nélkül sohasem lesz bármily szerény mértékben is, de valamennyiünket kielégítő valóság." (Peéry, Magyar Hírlap 1943. VIII. 1.)

Ábel hangja ingerlően tiszta. A füst egyenesen száll fel az ég felé. De a földön a kaini törvények döntenek. A magyar Ábelek tisztasága, csakúgy mint az Ossietzkyek parancsa: „Entbarbarisierung dér Gesellschaft", elfúl a mai prolongált éjszakában, a „nostalgie de la barbarie" változatlanságában. A magyar pacifista elemnek itt nincs kapcsolata, de volt egy rossz sejtelme, féltése és intése:

„Aki még nem csömörlött meg az erőszaktól, a bosszútól, a gyilkolás vállfa- jaitól, ne számítson méltó békére. Az a békét arra óhajtja használni, hogy most

6 üssön, visszaüssön... Ez a lelkesedés, mellyel a bosszú óráját várják, nem a méltó béke lelkesedése... A béke számára azonban nem háborús feleket, de élő igazságot, rendületlen méltóságot, őszinte szeretetet keres a bénult emberi szív." (Szalatnai, 1943. IX. 23.)

Keres és nem talál. Árva, mint tegnap. Árvább: mert csalódottabb. íme, eljött a béke, és tájainkon első ténye és törvénye a magyar pacifizáló elem kirekesztése, rágalomba fullasztása: háborús bűnössé dekretizálása.

A béke nem tud, nem akar megszülni: a háború törvényeit, muszájait a mai társadalom nem képes magából kivetni. Velük, belőlük él, általuk ítél. A pacifizmus Ábeljei és Ossietzkyjei kell, hogy itt a rövidebbet húzzák. A háborús lelkiség nem tud leülepedni: permanenciában van, permanenciában tartják. Magatartások bélyegződnek, melyek elégtételt reméltek, hidak repültek a levegőbe, melyekről azt hittük, hogy minden veszélyen, merényleten túl vannak, és árkok mélyülnek, gyűlölet-árkok, melyek betömésére — és mindenki másnál elkötelezőbben — készen állottunk.

„Gyűlöletre nevelt a sorsunk, mi szeretetre önmagunk": a hidat egyoldalúan, túlter- helten, de mindig mi tartottuk. Nehéz, hálátlan szerep: pilléreit mindkét oldalról és egyformán ásták alá. Magyarországon kimerítettük a hazaárulás fogalmát, Csehszlovákiában ugyanakkor idegenkedéssel nézték a mi türelmetlen, noszogató számonkéréseinket. Mi messze szaladtunk előre az időben:

Nem érte utói szálló vágyunk a való. Sem honn. Sem sehol.

Mi elsuhantunk a jövőbe, s amaz meghátrált valahol. (Győry Dezső)

A mi hídszerepünk egy élettel vállalt valóság volt: az európai magatartás Duna-táji példája. Nekünk egyformán fájt minden magyar vagy cseh nemzetbűn, és egyformán tudtunk örülni mindkettő igéző európai megnyilvánulásainak. Mi lettünk a hídplatform, mely elvállal minden terhet úgy az egyik, mint a másik oldal felé. Velünk és rajtunk át könnyebb és szebb lett az út mindkét oldalú közlekedés számára. Emberség-korrektúra mindkét oldal felé: ez és ennyi legigazabb kisebbségi hivatásunk. A fasizmus barbár áradata elsodorta hidainkat, de a magyar író makacs kitartással monologizált értelmükről: