Irodalmi Szemle, 1968
1968/7 - FIGYELŐ - Turczel Lajos: Egy adottsági költő metamorfózisai
tikus vers közvetlen képet ad. E vers tanúsága szerint a gyermekkor élményvilágában és a líra hagyományos közegében otthonosan mozgott költő a megváltozott valóság és forma birtokbavevé- sénél érzett alkotói bizonytalanságot elsősorban a realizmushoz való hűséggel akarta áthidalni. (Ezt mutatja egyébként a hangsúlyozottan hangzó Földközelben köteteim is): Kenyér, kő, szerelem, fény, lámpa, asztal . . . Ahogy kimondom, úgy is képzelem. Nem szeretek játszani a szavakkal, felbokrétázni, mint mennyegzös csikót, artista módon pörgetni a szót nekem nem lehet, mert hallgatag számat valami ős parasztszemérem védi. Szavak tiszta derűje itt marasztal, nem csábít bűvös prosperói pálca! Kenyér, kő, szerelem, fény, lámpa, asztal . . . Szavak, ti vagytok a gondolat meztelen virága. A Földközelben kötet új típusú intellektuális-realista verseiben (Földközelben, Kőkor, Archimédész, Odüsszeus stb.) meglehetősen sok a gondolati közhely és — egy eredendően szűkszavú költőnél furcsán ható — verbalizmus. Az új szemlélet és hang próbálgatásának türelmetlensége és sietettsége néhány helyen meglepő utánérzéseket eredményez. Ezek közül a legszembetűnőbbet a Kép és keret-ben találjuk; e vers harmadik része egy Faludy György-féle Villon-átköltés (Ballada a régi idők nemes dámáirólj egyik részletének öntudatlanul szabad variációja. A kötet súlyosabb és előremutatóbb értékeit — az ozsvaldi képrendszer gondolati elmélyülését, a versforma és versmondat puritanizálódását — inkább az olyan versekben leljük fel, melyek a visszaérzett gyermeki látásmód régi attitűdjében, a költő szavával élve: „ocsúdó gyermekrévületben“ fogantak meg (a Kép és keret első szakasza, Öregek stb.) Az elszakadás következtében elhalványuló gyermekkori emlékképek nemegyszer a látomás segítségével erősödnek fel: A lámpa kóbor lidércek lelke tán, rőt fénye árnyakat sző a házfalon, a csürgő kéz a semmit markolja már, lovak patái dongnék az udvaron. A kis csikó még felnyerít anyját keresve a sötétben, a gyermek is még felsikít, rémület ég kerek szemében (Kép és keret) Ozsvald utolsó kötete, az 1967-ben megjelent Laterna magica, a maga egészében nem mutatja azt, hogy a költő az előző kötetében észlelt válságból tartósan kijutott volna. Talán nem kell különösebben hangsúlyoznunk, hogy a költészetben a „válság“ szónak szélesebb értelme van, mint az ökonómiában; nemcsak romlást, visszaesést jelent, ha nem egy egészként lezárható szakasz után következő átmeneti, útkereső periódust is. Vannak olyan költők — a nyugtalanabb, proteuszi fajtából valók — akiket jó értelemben vett permanens válság jellemez, s pályájuk csupa válság- szakaszokból állítható össze. Az erős adottsági vonásokkal, kötöttségekkel felruházott Ozsvald nem tartozik közéjük, — ennek ellenére új kötetének legkiemelkedőbb verseit egy szükségszerű és pozitív jellegű útkereső válságszakasz szerencsés kikristályosodásaként is felfoghatjuk. Az intellektuális realizmussal viaskodva kísérletező Ozsvald a Laterna magica legjobb verseiben lényegében ahhoz a versépítő módszerhez tért vissza, amely kezdettől — és szinte adottsági determi- náltsággal — jellemző volt rá: a valóság és a mítosz elemeinek, jelenségeinek művészi elegyítéséhez. Ezt a módszert itt most már magasabb szinten s új viszonylatban valósította meg. Előző köteteiben az alapvető, adottsági két építőanyag: a gyermeki lélekben egyforma intenzitással átélt paraszti élet és népi hagyomány harmóniában, azonossági viszonylatban volt egymással. A Laterna magicá-ban a valóság és a mítosz arányai hatalmas mértékben kitágultak és egymással szembekerültek. A hagyományos paraszti valóság eltűnése után a vele azonosult, az általa produkált költő egy fészekből kiesett madár módján került szembe az irdatlan és ismeretlen világgal, és annak ijesztő kérdéseire csak az egyetemes emberi mítosz nyelvén tudott adekvát módon reagálni. A Laterna magica legjellegzetesebb alkotásaiban, a modern valóságot a hagyományos mítosszal konfrontáló versekben
