Irodalmi Szemle, 1968
1968/7 - FIGYELŐ - Turczel Lajos: Egy adottsági költő metamorfózisai
IMese és valóság, Atlasz, Merengés, Laterna magica) mellre térdeplő szorongások, kétségek és feloldhatatlannak látszó ellentmondások uralkodnak. Az eltechni- zálódott s emberi lényegétől elidegenedett világ és a legszebb emberi álmokat megtestesítő mítosz között olyan szakadék tátong, melyet nem lehet áthidalni. A Gólemként feltornyosuló technika szappanbuborékként pattintja szét a mítosz halhatatlannak vélt elemeit, kincseit: a csillogó fémtokba zárt tranzisztorok. A gerendába rótt jelek világát, mint apró termeszek felfalják (Merengés) A mítoszba zárt világ gyűrűje megrepedt, s a kék bura alól, mint sárga kiscsibék, szétgurulnak a sápadt csillagok. (Atlasz) A szorongástól a kétségbeesésig ívelő és az ellentétek következtében nagyfokú feszültséget teremtő konfrontáció Ozsvald legjobb költői erőit szabadítja fel, s felejthetetlen sorokat s verseket eredményez. A már kiemelt és idézett versek közül — melyek kétségtelenül az ozs- valdi líra legértékesebb produktumai közé tartoznak — az Atlasz ban és a Mese és valóságban található a legkíméletlenebb szembesítés, a legáthatóbb fájdalom. Az Atlasz a mítosz semmiségét, céltalanná válását a szentségrombolás kiábrándultságba csapó fájdalmas indulatával fejezi ki: A mindenséget meg nem foghatod, legendák súlya alatt görnyedsz csak, titán A Heszperidák kertjét nem őrzi senki se, vasférgek nyüzsögnek az aranyalmafán. Öregszel, Atlasz, téged is eltemet a modern világ, halhatatlanságod pajzsát hiába emeled arcod elé, mindörökre megszűnt a szobornyugalom. Ö, Atlasz, Japetosz fia, hitted-e valaha, hogy évezredek szürke ködében a semmit tartottad hatalmas válladon. A Mese és valóság népmese-motívumokból kialakított áttételei többszörös allegorikus jelentést takarnak. Az élet és halál vizével megtöltött és egymástól megkülönböztethetetlen két korsó azt a kettős lehetőséget — az önelpusztításét és önkiteljesedését — jelképezi, amelyhez az emberiséget a technika fejlődése eljuttatta. Az elfeledett „biztos jel“ és „a halált fakasztó mérgeket tüzes orr- likába" felszívni tudó elveszett táltosló a mítosznak — és a költészetnek is — erejevesztettségét, az ember jó ösztöneinek az elburjánzott technikával szemben való meghátrálását jelenti. A Mese és valóságból egy rejtettebb jelentés formájában azt is ki lehet érezni, hogy Ozsvaldnak a mítosz és a költészet sorsa iránt érzett féltésében a saját költészetével, költői továbbfejlődésével szemben táplált kétsége is benne foglaltatik. Ha arra gondolunk (amit fentebb már kiemeltünk), hogy a költészete fővonulatát alkotó legtipikusabb verseiben a mítosz, s a hagyomány a valósággal egyenrangú építőanyagot alkot, akkor ezt a belső szorongást, kétséget megérthetjük. Ennek létezéséről és intenzitásáról egyébként a Merengés és Az árvaság kora című versekben közvetlen vallomást is kapunk: Az elektronikus agy nem felejt el semmit, jobban emlékezik, mint a százesztendős elefánt. A költő csak áll a kék ezüstös tájban, és nem akar emlékezni semmire. ■ Örök álmodozó, a kegyetlen idő vaskapujában tedd le tarisznyád, botod. Tudjuk jól, hogy ebben a tarisznyában és botban — a mesehősök bűvös eszközeihez hasonlóan — Ozsvald költői erejének jelentős része rejlik. Ezt az erőt (a mítoszhoz, népi hagyományhoz fűződő adottsági kötöttséget) a Laterna magica költője szorongó bizonytalanságok között mérte össze a mítosztalan modern valósággal, mely számára addig jóformán csak a mellékforrás és mellék- termék szerepét töltötte be. Maradt-e még elegendő varázserő a tarisznyában és a botban? Győzni tud-e az új valóságon e nélkül is (új módszerek, esetleg az intellektuális realizmus kikristályosításával) a költő? — olyan