Irodalmi Szemle, 1968
1968/7 - HAGYOMÁNY - Pásztor József: Farkas László
reste. (Lelklismeretéhez.) S írt, ameddig írhatott, amíg ezt a lelkiismeretet el nem némították. Örömmel olvastuk (ha hozzájuthattunk) Simándy kis írásműveit, a magyar szellem, elsősorban az irodalom terhének tisztességes hordozását. Ugyanaz a moralitás áradt budapesti írásaiból, mint egykor a szlovákiai magyar lapokban napvilágot látó cikkeiből. Irodalmi portréi olyanok voltak, mint a régi királyok aranypénzei, amelyeken gondos vonalak örökítik meg a koronás főt. Mily szépséggel és igazsággal tudott írni nagy íróinkról, mily lényegre törően tudott emlékezni. Kár, hogy később elhallgatott. 1945 után nyugdíjazásáig a központban, a minisztériumban tevékenykedett a népművelés terén. Nemrég, 1966-ban jelent meg önéletrajzi műve, a Diák a századfordulón, amelyben alig regényesítve mondja el gyermekkorát és serdülő éveit, tehát a lélektanilag döntő szakaszt, az érettségi megszerzéséig. Hiteles korképet, értékes arcképcsarnokot, tehát valló emberséget rajzol, s közli a háború előtti Miskolc képét is, ahol az igrici fiú, Tompa Mihály rokona, szegény parasztok gyermeke diákoskodott. Tanulságos könyv ez. A fiúban a falusi paraszt-csizmadia apa akart kitörni a nyomorúságos paraszti létből az értelmiségi sorba, úrnak. A fiú e kitörés során egyedül maradt. „A kor válsága elmélyítette és tartóssá tette serdülőkori egyéni válságomat, amely már-már teljes életkedvemet kívánta áldozatul“ — írja. A válságból az irodalom emelte ki, mint megannyi kereső, erkölcsi magatartású lelket. Az egész könyv ennek az irodalom által megmenekülő és önmagát végre kifejező és megtaláló léleknek a rajza. Nem lehet egyes sorait meghatódás nélkül olvasni. Nem volt nyegle, nem volt nagyképű, őszinte és igaz ember volt, ezért válhatott nevelőjévé és megmentőjévé az irodalom. Simándy Pál itt él Budapesten. Sokat gyöngélkedik, de azért néha találkozunk. Ilyenkor némán, hosszan nézek beszédes szemébe. Körülöttünk sustorognak az emberek, valakit ünnepelnek. Én mindig őt ünnepelem, aki gyengeségében is megmaradt erősnek: szlovákiai magyar irodalmunk számára a morális írástudónak, őrzőnek a strázsán. Pásztor József Farkas László Nevét Radnóti Miklós örökítette meg az „1932. január 17.“ című versében, melynek ihletője a mottóul felírt szomorú hír volt: (Napilapból: Farkas László, magyar proletárköltő és író, 31. életévében, Bécsben a Wiedener Spital ágyán, emigrációja első esztendejében, tüdővészben elpusztult.) A versből még megtudjuk, hogy a „Nyáron mesélték, látták kopaszon, / börtönből szabadult, üdvözöl és / Bécsbe emigrál... (Huszonegy hónapot ült, és tüdőbajt kapott,)...'■ Az idézett napilap, a Népszava híradása már többet mondott az elhunytról:1) „Szatmá- ron született, vidéki hírlapíróskodása közben korán kitűnt tehetsége és megalkuvást nem ismerő karaktere. Egyik vidéki újság a másik után alkalmazta, de nem vándorolt egyik helyről a másikra, a Népszava több beküldött pompás írását közölte. — Egyszer aztán arra a végzetes lépésre határozta el magát, hogy ellátogat a magyar fővárosba, Budapestre. Ott volt néhány hétig, aztán detektívek mentek érte, aztán a vizsgálóbíró elé vitték, hogy itt van, ni: a ,Garam és Vidéke’ három év előtti száma, abban egy súlyos vétséget követett el, cikket írt a kurzusszellem és emberei ellen. Aztán a bíróság elítélte a cikkért 21 havi börtönre...“ Nevét és alkotó tevékenységét akkor már lexikon örökítette meg:2) „Farkas László író és újságíró született Erdődön 1900. Szat- máron, Kolozsvárott, Pozsonyban és Kassán újságíróskodott. jelenleg Pesten él, és irodalmi írásai a Nyugatban és a különböző napilapokban jelennek meg. Kötete: Forrás mentén szomjazom. 1920.“ Az ellenforradalmi rend nem vette tudomásul halálát, az !) Egy ifjú emigráns halálára. Népszava 1932. jan. 17. 8. I.
