Irodalmi Szemle, 1968
1968/7 - DISPUTA - Fukári Valéria: Jegyzetek a fiatal szlovák prózáról
mániákussága, a testi-lelki nyomorékok sérült tudatának kizárólagossága, mint a pszichopaták esetében. Az egészséges ember és az általa teremtett egészséges világ a legkevésbé sem jut önálló léthez, csak a betegség torzító prizmáján át jelenik meg. Joha- indes, mint egy zsákot, húzza rá a világra a beszűkült vagy felbomlott tudat sémáját, amely valahogy így fest: az idegbajosoknak, kreténeknek és nyomorékoknak ismeretlen, imaginárius érzelmeik, indulataik vannak, tehát egészségesnek, arányosan fejlettnek lenni annyi, mint imaginárius, gyilkos dühöt táplálni a nem normálisokkal, a betegekkel szemben. (Csirájában talán ez a képzet működik már Johanides első köteté nek Nerozhodný című elbeszélésében is.) Ilyen elvi alapokból indul ez a műfajilag meghatározhatatlan írásmű, amelyben a szerző a legkülönbözőbb variációkban a prózairodalom szinte minden műfaját használja (leginkább a drámai formákat: dialógusokat, egyfelvonásos jeleneteket, monológokat, de védőbeszédet, szónoklatot is stb.). E szerteágazó formákat — tartalmukban mind a beteg pszichék vetületeit — egy közelebbről meg nem határozott Színész alakja kapcsolja egybe, aki a történeteknek hol hőse, hol narrátora. A nyomorékok, idegbetegek és gyöngeelméjűek körüli forgás egyik tanulságát a szerző így fogalmazza meg: „Ha már nincs erőnk egymáson segíteni, ha nem tudunk egymáson segíteni, legalább tiszteljük egymás púpját." Erről az állásfoglalásról, mintegy a mű világképének összegezéseként csattan föl a Színész védőbeszéde III. Richárd védelmében a shakespeare-i szemlélet ellen: .....azt akartam, hogy mindnyájan tudomásul vegyék: III. Richárd kinyilatkoztatta a maga rejtélyét. Kulcsot ad a púposok megfejtéséhez, s mert 5 a legőszintébb, le fogják szúrni... III. Richárd megnyomorított lény, érzelmei nincsenek feltérképezve, mégis mindig vádolják.“ A Podstata kameňolomu a maga kizárólagos egyoldalúsága miatt kívül esik az esztétikai vizsgálat lehetőségein, s a pszichológus vagy pszichiáter kiegészítő magyarázatát igényelné. Nemkülönben a Hieronymus Bosch emlékének ajánlott Nie című könyv. A mű a németalföldi festő pokoli jeleneteire hasonlító rémképek láncolata. Egy egyszerűen csak „író“-nak nevezett s az ábrázolt személyek világán kívül álló alak a városszéli szemétdombon talál rá L. asszonyra, akinek a társaságában aztán a borzalom és a téboly éjszakáját éli át. Az író beleőszül az élménybe, s a felkínált további mutatványokra nemet mond. Majd a sokk után, amit ez az éjszaka jelentett neki, hirtelen „régi módin“ nyugodt lesz. S e megnyugvás margójára a szerző — egyetlen megjegyzés erejéig — megkockáztatja a feltevést, hogy: „...az őrült éjszaka rétegein talán a láthatatlan ígéretföldje tör át, az a valami, amit kegyelemnek hívnak ...“ A „kegyelem“ itt ugyanúgy kívül áll az agyrémek világának körein, mint az a „nem“, amit az írónak nevezett alak mond ki. Mert a iVieben csak a körön belüli világ a valóságos, az altudatnak vagy áltudatnak ezek az iszonyatos fantazmagóriái, ez a vizionáló állapot. Viszont a tudat, a személyiség egészsége még csak nem is viszonyítási alap, hanem merő esetlegesség. Jaroslav Janü, a cseh kritikus, úgy véli3, hogy Johanides víziói a mai civilizáció dehumanizáló hatását tükrözik. Szerintem a párhuzam a mai kor és ezek között a pszichikai vetületek között kissé elhamarkodott; a dolgoknak ilyen leegyszerűsítésével akár a Johanides-művek kínálta pszichózist is elfogadhatnánk, amely szerint a tudat betegségeit az egészséges, normális tudatú emberek okozzák. Pedig valójában ezek a betegek — a két könyv szereplői — elsősorban nem a világ vagy az egészségesek elviselésére, hanem saját maguk, a személyiségükben feszülő ellentétes erők együttes hordozására képtelenek. A bomlás tehát potenciálisan egyéniségükben van meg, nem a világból ered. Rudolf Sloboda első könyve a Narcis (Narcisszusz, 1965) is neuraszténiás hangulatból fogant mű, alapjában mégis egészségesebb anyagot hordoz, mint az előbb felsorolt munkák. A regény hőse, Urban Chromý, ez a görög mitológia Narcisszuszára emlékeztető fia3 J. Janü: Dva póly mladé slovenské prózy, LN 1967.
