Irodalmi Szemle, 1968
1968/7 - DISPUTA - Fukári Valéria: Jegyzetek a fiatal szlovák prózáról
talember öntetszelgő módon vájkál ugyan a maga kései pubertásában, de — ha csak hiányosan jelezve is — a lappangó egészséges ösztönök hatására alakul a jelleme. A mű hőse hirtelen elveszítette gyermekkori biztonságérzetét (a vallásos hitet, önmaga és az emberek iránti bizalmát), és iránytű nélkül hánykolódik hol a teológia, hol a materializmus vizein, a kontinuitás megleléséért sóvárogva. S egyben — Nar- cisszuszként — pózol is az alaktalanságban. Sloboda a hősében zajló káoszt nyersen, minden válogatás és rendezés nélkül veti papírra, csupán arra ügyelve, hogy közben több új technikai módszert is alkalmazzon. Talán épp ez a tartalmi és művi kimunkálatlanság eredményezte azt az összképet, amely dr. Jozef Félixből a Narcis megjelenésekor nagy meghökkentést váltott ki. A szlovák kritikus nemcsak művészi féláruként marasztalja el Sloboda könyvét, hanem messzemenő következtetéseket von le a szerzőnek mint a legfiatalabb szlovák írói nemzedék tagjának nihilizmusát, társadalomellenességét illetően.4 Hadd jegyezzük meg, hogy az ember a pubertás zűrzavarában, amikor úgy érzi, hogy a semmi martaléka lett, általában túlzottan is hajlamos a nihilizmusra. Más dolog, persze, ennek a fejlődési törésnek a művi kivetítése, amely kiegészítést kíván. Sloboda valóban csak egyféle nyersanyagot hord össze, amikor a fiú betegségét a végsőkig részletezi, míg hőse alakulását, visszatérését az egészséges életbe, épp hogy jelzi könyve végén. (Sloboda első elbeszélése, amellyel őt a Mladá tvorba 1958-ban mint 19 éves főiskolást bemutatja, szintén a kontinuitás megszakadásának kínjáról szól.) Második, Britva (Borotva, 1966) című regényében már Slobodát is csak a kényszerképzetek foglalkoztatják. A bizonyos szerzői jogokkal felruházott narrátor egy fiatalember, Daniel S. félté- kenységi mániájának megnyilvánulásait kíséri figyelemmel, sőt néha bele is szól a fejleményekbe. Daniel viselkedésére a beteges póz, az exhibicionizmus és az abnorm túlfokozott sexualitás a jellemző. Tulajdonképpen nem is lehet itt viselkedésről beszélni, hisz Daniel — egyebek közt — féltékeny is, meg nem is, ahogy ebben a könyvben minden ilyen is, és olyan is meg ilyen sem, és olyan sem. Sloboda hol — a feleség s a világ ellen emelt — rettenetes vádakat, hol az öngyilkosság igazolásáig menő önkritikát ad hőse szájába. Hasonló véleménnyel van Dánielről az elbeszélő is, aki végül leszögezi: „...ha valaki képes lenne előkészíteni a saját pusztulását, hasonló extáziso- kat élne meg, mint Daniel. Ráadásul Daniel a maga széthullását azzal is elősegítette, hogy őszinte próbált lenni, hogy megkísérelte kifejezni a kisebb bomlás folyamatát." Lényegében hát Dániel is azt a fajta beteg pszichét képviseli, amely képtelen elviselni önmagát, s a gyakori vádakon és ritkább önvádakon túl csak a halálgondolatokban és a gyermekkor felidézésében talál némi megnyugvást. Gyermekkori visszaemlékezései egyébként a könyv művészileg is értékes részét alkotják. (Ilyennek minősíthetők a Narcisban is megtalálható gyermekkori emlékek.) Éppen itt nyilvánul meg a már jelzett abszurditás, az a furcsán groteszk vagy naiv jelenség, hogy Sloboda úgy párosítja gyermekkori képeit ezzel a „mélypszichológiai“-val, mintha a kettő — gyermekkori tudat és tudatbomlás — között nem volna, nem is lehetne semmi szerves kapocs, semmi átmenet. Ignoti nulla Cupido? Amit nem ismerünk, arra nem vágyakozunk? Erre vonatkozólag írja dr. Félix a Narcisról: „Sloboda világa olyan univerzum, amelyben csak két dologról lehet — a kétségbeesés arcfintorával — álmodozni: a testről (elég naiv módon) és az öngyilkosságról (egyáltalán nem naivul).“5 Milan Šútovec6 azonban Dánielnek és általában mind Sloboda, mind Johanides alakjainak olyan jelentőséget tulajdonít, ami semmi esetre sem illeti meg őket. Szerinte Daniel „konfliktusokkal teli kapcsolata a környezetével“ annak a jele, hogy itt egy őszinte, igaz magatartás ütközik össze az általánosan elfogadott hazug világképpel. S bár Daniel végül is aláveti magát a világ elidegenítő hatásának, és nem küzd ellene — ezzel is korát leplezi le, ezt a megnyomorító kort, amely csak törpeséget szül. 4 Dr. Jozef Félix: Myšlienkový chaos. Románovü debut R. Slobodu o Narcisoví, Rudé Právo, 1966. márc. 29. 5 Ugyanott 6 Milan Šútovec: Nad novým románom R. Slobodu, Slovenské pohľady 9/1967
