Irodalmi Szemle, 1968
1968/7 - DISPUTA - Vígh Károly: Nemzetiségi kérdés és politika
bomlásának folyamata. Hangsúlyozom: még a CSKP januári plénuma előtt jutottunk erre a pesszimista következtetésre ... Fájdalmas volt ez a felismerés számomra, aki ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelyik az első Csehszlovák Köztársaságban a Győry Dezső révén találóan megfogalmazott „új arcú magyarok"-ként kereste helyét a Sarló utócsapatában: a pozsonyi magyar egyetemisták Eötvös-körében. Igaz, részemről a szellemi kontinuitás vállalásának a Sarlóval szubjektív okai voltak: apám kis losonci nyomdájában készült Scherer Lajos Mi Lapunkja, amelynek hasábjain Balogh Edgár és a Sarló-mozgalom más jeles vezetői és tagjai első szárnypróbálgatásaikat végezték. Ahhoz a maroknyi szlovákiai fiatalhoz tartozom, amely képes volt 1936 és 1938 között, a nacionalizmus és fasizmus csehszlovákiai kiéleződésének éveiben egy népfront jellegű diákegyesületet szervezni, és a Forrás című folyóirat megindításával 1938 első felében(l) hangot adni a Duna menti kis népek összefogásának, a demokrácia és a szocializmus eszmélnek. A magyar egyetemistáknak ez a balszárnya a soviniszta-nacionalista ár ellen úszva hirdette Pozsonyban, három ország és nép kultúrájának találkozópontján József Attila dunai programját. S közben a közeli szomszédságban az Anschluss-szal megindult az a történelmi vihar, amely 1945-ig és azon túl különös erővel sújtotta a szlovákiai délvidék magyarságát. Külön kellene szólni majd egy más alkalommal arról, hogy mi lett a mi vihar dúlta nemzedékünknek az útja és sorsa a második világháború időszakában és azt követően — mindmáig. Hogyan, hová és miért szóródótt szét a dél-szlovákiai magyar értelmiség ma 40—50 éves generációja? Egyet azonban már most előre kell bocsátanom: megtaláltuk ugyan helyünket a magyar társadalomban, de nem szívódtunk fel benne any- nyira, hogy ne éreznénk szolidaritást a szűkebb haza, a dél-szlovákiai magyar tájak népével. Mindezt el kellett mondanom, hogy hangsúlyozzam: elsősorban a szlovákiai magyarság szemszögéből kapcsolódom ahhoz a problémakörhöz, amit Janics Kálmán felvetett említett cikkében. Losonc szülötteként és Pozsony neveltjeként megértem a szlovákiai magyar értelmiség elkeseredését az 50-es évektől nem alaptalanul érzett magárahagya- tottsága miatt, de úgy vélem, hogy a szerző ezért helytelenül hibáztatja a magyar történészeket. Itt Fábry Zoltánnak kell igazat adnunk, aki joggal vetette fel a politikusok felelősségét ebben a vonatkozásban ... Bár a történészek felelőssége másodlagos, ezzel nem akarjuk csökkenteni Janics Kálmán vádló megállapításainak súlyát. Azonban disztingválnunk kell: nem lehet általánosságban kijelenteni, hogy a magyar történettudomány nem vállalja a határokon túli magyar kisebbségekkel „a leglazább szolidaritást sem". Ha ugyanis ebből a szempontból vesszük szemügyre a magyar történeti irodalmat, akkor a következő sajátságos" helyzettel találkozunk: az önálló művek és cikkek túlnyomó többsége csak 1918-ig foglalkozik nemzetiségi kérdéssel, valamint a magyarság és szomszéd népek kapcsolataival. így tehát nem lehet sommásan azt állítani, hogy a magyar történészek „húszévi témakerülgetés után“ fedezik fel a „nemzeti kisebbségek kérdését". Ezzel szemben tény az, hogy a felszabadulás után a Teleki Pál Tudományos Intézetből alakult Keleteurópai Tudományos Intézetben (lásd Gál István Sárkány Oszkárról szóló cikkét az Irodalmi Szemle februári számában!) rendszeresen foglalkoztunk a magyarság és a- szomszéd népek kapcsolataival. Számos kiadvány között megemlíthetjük Borsody Istvánnak még 1945-ben az Officinánál megjelent művét a magyar-szlovák kiegyezésről. Ezekben az években, 1947-ben, „a vesztett háború következtében leértékelt nemzet“ (Janics fogalmazása!) tudományos kutatói „Magyarország és Kelet-Európa" címmel megjelentettek egy vaskos kötetet, amelyben a magyar-szlovák kapcsolatokról Kovács- Endre, a magyar-cseh kulturális érintkezésekről Angyal Endre írt tanulmányt. A kiadványt Gál István szerkesztette, aki az Irodalmi Szemlé ben az említett cikkét írta a magyar-cseh kulturális kapcsolatok jeles kutatójáról. Különösen színvonalas és gazdag kötetek láttak napvilágot a relációk témaköréből és a nemzetiségi kérdésről a magyar marxista történetírás kibontakozásával párhuzamosan. Kemény G. Gábor 1952 és 1964 között jelentette meg „Iratok a nemzetiségi kérdés tör ténetéhez" című, több mint 2600 oldalt kitevő páratlanul gazdag dokumentumköteteit. Ugyancsak az ő szerkesztésében készült 1962-ben „A szomszéd népekkel való kapcsolataink történetéből" című válogatás hét évszázad írásaiból, több mint 1000 oldalon.
