Irodalmi Szemle, 1968

1968/7 - DISPUTA - Vígh Károly: Nemzetiségi kérdés és politika

Arató Endre „A nemzetiségi kérdés története Magyarországon" című kétkötetes kiadványa 1960-ban hagyta el a nyomdát. Ennek a műnek a kronológikus és tematikus folytatását képezik Kővágó Lászlónak a tanulmányai, amelyekben a szerző az 1918— 1919-es forradalmak és a Magyar Tanácsköztársaság időszakában vizsgálja a nemzetiségi kérdés problematikáját. Kovács Endre írta meg — még 1952-ben — „A magyar- cseh történelmi kapcsolatok“ című 375 oldal terjedelmű művét. De szólnunk kell Sza- latnai Rezső és Sziklay László cseh és szlovák irodalomtörténeti műveiről, amelyek bőteret szentelnek az irodalmi kölcsönhatásoknak, valamint a „Tanulmányok a csehszlovák-magyar irodalmi kapcsolatok köréből“ című közel 600 oldalas kiadványról, amely 1965-ben jelent meg. A relációkkal ős a nemzetiségi kérdéssel foglalkozó tömérdek magyar folyóiratcikk és tanulmány önálló bibliográfiai kötetet igényelne!

Feltűnő jelenség viszont — és Janics Kálmánnak erre a megállapításra kellett volna szorítkoznia —, hogy az ellenforradalmi rendszer nemzetiségi politikájáról alig néhány tanulmány készült, főleg Tilkovszky Loránd és Bellér Béla tollából. És teljességgel hallgat a magyar történetírás a kisántánt-államokban a magyar kisebbséggel szemben alkalmazott elnyomó politikáról a két világháború között. Ami pedig az 1945 utáni időszakot illeti, valóban elmondhatjuk, hogy a magyar történészek mindmáig tabunak tekintik a nemzetiségi kérdés határokon túli felvetését, és „a magyar nemzettudatnak: az állam határaira való leszűkítése“ vitathatatlan tény.

Külön kell szólnunk janics Kálmánnak Dolmányos István „A nemzetiségi politika története a Szovjetunióban" című művéről írt bírálatáról. Bár a szerző egész tudományos munkásságát és dicséretes oktatói tevékenységét ismerve túl szigorúnak érezzük Janics feddő sorait, mi sem találunk mentséget arra a feltűnő hiányosságra, hogy Dolmányos egyáltalában nem foglalkozik a kárpát-ukrajnai 130 ezer főnyi magyarság életével. Viszont igazságtalanok lennénk Dolmányossal szemben, ha nem mondanánk el, hogy e munkája még 1964-ben jelent meg, és — akkor — a tanulmány legfőbb értékének a sztálini nemzetiségi politika leleplezését tekinthettük.

Végül még foglalkoznunk kell Janics Kálmánnak azzal a súlyos megállapításával', hogy Magyarországon nem akarnak tudni „a köhajításnyira élő magyar milliókról", a határokon túl élő magyar kisebbségről. Véleményünk szerint ez nem elsősorban- a történészek feladata. Különben is a magyar írók és a magyar értelmiség más rétegeinek képviselői helyesen fogalmazták meg véleményüket erről a kérdésről. Csak hivatkozni szeretnék Illyés Gyula számos írására (pl. a Népszabadságban megjelent „Hajszálgyökerek“ című cikksorozatára] és a Magyar írók Szövetsége főtitkárának,, Dobozy Imrének a korszerű hazafiságról szóló egyik előadására, amelyben hangoztatta, hogy az nem nacionalizmus, „ha szolidaritást, felelősséget érzünk a határainkon túl élő magyarság sorsáért, anyanyelvi művelődéséért, etnikumának megmaradásáért.“ (Kor- társ, 1967. évf. 12. szám.)

Most a szlovákiai magyar kisebbség számára elérkezett a „hic Rhodosz, hic salta'“' pillanat. Minden jel arra mutat, hogy a kisebbségi magyarság a CSKP és a Csemadok állásfoglalásai nyomán a szocialista demokrácia jegyében megkapja politikai, önigazgatási és kulturális jogait Tehát a nemzetiségi kérdés megoldásának az útja a szlovákiai magyarság számára Prágán és Pozsonyon át vezet. Ehhez Budapest és az anyaország csak közvetve segítheti hozzá testvéreit. Úgy, ahogy azt Dobozy — fent már ismertetett előadásában — megfogalmazta, amikor a határainkon kívül élő magyarság iránti felelősségünkkel kapcsolatban hangsúlyozta, hogy az csak egyet jelenthet: „az internacionalizmus mind mélyebb és példásabb gyakorlását, a testvérországokkal való együttműködés állandó és minden irányú fejlesztését, a határok spiritualizálására való szüntelen és közös törekvést: mert minél nyíltabban, termékenyebben jó a kapcsolatunk szomszédainkkal, annál természetesebbnek fogadják el, hogy népünk élő hányadát is változatlanul magyarnak tekintjük."

A nemzetközi jelentőségű csehszlovákiai események és ennek keretében a szlovákiai magyar kisebbség szocialista nemzeti öntudatának kibontakozási folyamata nagy hatást gyakorolnak a magyarországi közvéleményre. Ez tükröződött — egyebek között — a Hazafias Népfront kongresszusán is, ahol az egyik legfontosabb szakbizottság elnöki beszámolójában Mód Aladár egyetemi tanár foglalkozott a határokon túl élő magyarság problémáival. Csak a legteljesebb egyetértésünket nyilváníthatjuk a beszámoló egyik legfontosabb elvi megállapításával, amely szerint az államaink közötti szorosabb koope-