Irodalmi Szemle, 1968
1968/7 - Duba Gyula: Tárgyalás előtt
látta az egész jelenetet, a lelki mozi képei kiválóak, a film rendezője zseni s az opera-, tör művésze a szakmájának, a képek igazán eredetiek és megdöbbentők... Ismeretlen részeg lépett hozzá, söröskorsóval a kezében. — Hogy vagy máskülönben ...? — Semmi okom rá, hogy dicsekedjem ... A részeg fecsegett, és ő erőlködve figyelt rá, hogy megfeledkezzen a képzeletbeit film jeleneteiről, de nem bírta sokáig, megunta a részeget, kiitta sörét, és újra beállt a csapolópult elé a sorba. Cigányfiűk álltak előtte, az a két fekete fiatalember is valószínűleg cigány ... Kinézett az ajtón, az ismerős lezüllött katonalány ott állt az árkádok alatt, a falnak támaszkodva, haját simán hátrafésülte, de így is borzas volt, és az arcát zúzott sebhelyek nyoma borította. Pohár sört tartott a kezében, és ránézett. A tekintete tompa volt. Évekkel ezelőtt egy másik városban ismerte meg ezt a nőt, ő érettségizett, és a lány húszéves lehetett akkor, nagyon csinos volt, katonalány, tize- desi rangot viselt, akkor végzett egy altiszti iskolán. Gyakran sétált a korzón a barátnőjével, és ő mindig megnézte, utánuk ment, de nem merte megszólítani. A lány dús barna kontyán kecsesen ült a katonasapka, és barna nyaka karcsún nyúlt ki a zöld zubbonyból; aztán ő Pozsonyba került, és a lány évek múlva jelent meg a városban, eltompult arckifejezéssel, kócosán, már nem volt katonaruhában, ki tudja, mi történt vele. Nézte az elzüllött katonalányt, s az visszanézett rá, de a szeme se rebbent, mereven nézett, értelmetlenül, mintha nem élne. Talán már egészen kihűlt és megmerevedett a lelke, és csak a reflexei éltetik tovább meg az ösztönei és az ital. Néha a Duna-parton látta őt, egyszer elesett a korlát mellett, nehezen tápászkodott fel, és megfogta a vaskorlátot, de nem bírt felkelni, máskor meg a korzón ment, egyenesen és gépiesen, mintha nem volna jelen ott, arckifejezése tompa, kitérnek előle az emberek. Elvette a csapostól a sört, a fehér porcelántányérra dobott két koronát, és visszaállt a falra épített ivópult mellé. A katonalányról megfeledkezett. Nézte az újonnan érkezőket, ahogy beállnak a sorba a pult elé; a két fiatalember nem jött. Nem tudta, mit akar tőlük, miért szeretné őket látni, eddig még semmi sem történt, nincs miért felelősségre vonnia őket, az a félelmetes jelenet egyelőre csak az ő képzeletében játszódott le, és a két fiatalember még nem ismerheti feladatát. Cserné csak a tárgyalás után szól nekik. A nyugtalanság hozta a kocsmába, látni akarta a két fiatalembert, és tudta, hogy ide járnak, figyelni akarta durva arcvonásaikat, eres, barna kezüket és lomha, széles vállukat, látni akarta őket, ahogy hangoskodva beszélgetnek, és a padlóra köpködnek, és ez a vágya olyan volt, mint az önkínzás. Lassan iszogatta sörét, takarékoskodott vele, hogy tovább tartson, és oka legyen a kocsmában maradnia. S a két fiatalember nem jött, az apjuk sem jelent meg most, a hajlott hátú, Iszákos öregember, jól ismerte őket; hazafelé indult, és a néhai katonalány még mindig ott állt a falnak támaszkodva, az árkádok alatt, s a poharából alig fogyott a sör. Egészen közelről nézett a szemébe, kereste benne a felismerő értelem villanását, akkor egy évtizeddel ezelőtt a lány észrevette, hogy tetszik neki, és néha rámosolyogott. Most mintha hályog ülne a szemén, szürke és fénytelen, mint a döglött halaké. Koromsötét fogadta a kapu alatt, a lépcsőházi lámpák automatikus kapcsolója újra elromlott. Az udvarban hátul gyenge fények világítottak, és a szűk udvar felett, a magas háztömbök tetején a televíziós antennák absztrakt alakzatokat rajzoltak az égre. Komornak és idegennek érezte a házat, melyben lakott. A sötét ablakok mögött emberek élnek, akiket alig ismer, ha a kapu alatt találkoznak, nem köszöntik egymást, nem érdeklődnek egymás dolgai iránt, s az udvaron úgy mennek el egymás mellett, mintha az utcán mennének el, idegenül. S ha valaki eljön a kapu alól, ő ritkán tudja, otthonról jön-e, vagy látogatóban járt-e a házban. Ösztönös léptekkel ment fel a lépcsőkön, tétova és mégis biztos léptekkel, ahogy az ember olyan sötétben jár, melyet ismer, és gépiesen tájékozódik benne. Nem számolta a lépcsőfokokat, így is tudta, mikor kanyarodnak felfelé vezető csigavonallá, ment, mint a vak, aki tökéletesen látja kifinomult belső látásával az útvonalat. A csengetésre felesége nyitott ajtót, és figyelmeztetően ajkára tette az ujját. — Balabánné ... És Balabánné, a tömzsi asszony ott ült a nagyfotelben, mint a rontás bőbeszédű hírnöke, nem is ült, trónolt, két posztópapucsából kihúzta a lábát, és erőteljesen mozgatta erős fehér lábujjait. A végzet küldöttének látta őt, aki ellen nem lehet véde
