Irodalmi Szemle, 1968
1968/7 - Duba Gyula: Tárgyalás előtt
kezni, mert jóindulatú bizalommal és cinkosan hordozza magával a kellemetlenséget, mint a szabadon járó pestises a fekete halált. A szomszédasszony a másnapi tárgyalásról beszélt. — Végre elbánok velük... — mondja olyan gyorsan és öblösen, hogy a fél mondat egyetlen torokhangú kiáltásként hangzott. S ebben a féktelen kiáltásban benne feszült mindaz a gyűlölet, felháborodás és megvetés, melyet Balabánné Cserékkel szemben érzett. Nézte az asszonyt, és furcsa gondolata támadt; ez nem az ő lakása, a fotel, melyben Balabánné ül, sem az övé', írógépe, a könyvszekrényben a könyvek és a heverő felett az olasz tájkép egyszerre idegenné vált. Balabánné imperialista módon megszállta az életét, és valami szorongató és rideg légkört hozott magával, melyben a dolgok értelme megváltozik, értékük illuzórikussá válik, ebben a légkörben az emberi értékek árfolyama meredeken zuhan alá. Eszébe jutott, ahogy akkor ebédre jött haza, jókedvűen, mert éppen sikerültek a dolgai, s a felesége azzal fogadta, hogy verekedés volt a házban, Cserné nekiesett Balabámnénak, és hosszú nyelű seprűjével eldöngette. De nemcsak hogy megverte, telhetetlen haragjában még szajhának is nevezte, bőszül- ten, ordító hangon, mindenki füle hallatára, becsületében sértette meg Balabánnét. Ö azonnal rosszat sejtett, de hagyta, hogy a felesége tovább mesélje, hogyan verte fel a csatazaj a lépcsőházat, és hogyan hallgatták a lakók a cirkuszt, zárt ajtók mögött, óvakodva a szemtanúvá levés lehetőségétől. Mindenki tudja a házban, hogy a nézeteltérések elintézésében a két vetélytárs teljesen egyenrangú ellenfél; Ballabán néban olthatatlan belső szomjúság él az ellentétek kiélezése, az egyéni igazság vaskövetkezetes érvényesítése és a különféle szintű bírósági tárgyalásokon való szereplés iránt, ezzel szemben Cserné a város rosszhírű negyedéből költözött a házba, s állandóan érzi az ebből származó megkülönböztetést és hűvösséget. S ez minduntalan epés dührohamokkal tölti el, és valami vad és tettrekész elszántsággal, hogy marjon, harapjon és szajházzon, ahogy a helyzet hozza magával. Jelen esetben a hosszú nyelű seprű volt kéznél, s a helyzet határozott magatartást követelt. S az eldöngetett Balabánné mint avatott törvénykező azonnal tanúk után nézett, de a lépcsőház üres volt. A dühtől és a felindulástól sápadtan felfutott a lépcsőkön, és becsengetett hozzájuk, s a felesége ajtót nyitott. Itt el lehet gondolkodni a véletlenek logikáján, illetve a véletlen fogalmának a lényegén. Mi lett volna, ha a felesége nem nyit ajtót, ha aznap hamarább megy el sétálni a gyerekkel, ha a fürdőszobában dolgozik, és nem hallja a csengetést. Gyönyörű lehetőségek, melyeket az adott pillanat nem valósított meg, s így Balabánné, ordítva, isten és ember előtt való tanúnak hívta a feleségét. Kérését nem lehetett megtagadni, mert Balabánnénak igaza volt, bántalmazták, és becsületében megsértették. Balabánné a közösségi együttélés és kölcsönös szolidaritás íratlan törvényei értelmében segítséget érdemel... Eddig jutott az emlékezésben, amikor újra meglátta a két lomha fiatalembert, lábuk alig éri a járdát, és most fekete öltöny van rajtuk, s kissé görnyedt, széles válluk eltakarja az utcától a fényt. És az elzüllött katonalányt is látta, tompa tekintettel nézett rá; nem ismerlek meg, hol vagy te már attól, és hol vagyok én már attól, hogy megismerjelek...? Ki tudja, mi történt vele, talán amikor az történt, ami ennyire kikészítette, ő is tanúk után futott, és bizonyára nem talált, ha ennyire nyilvánvalóvá vált, hogy nincs igaza, az élet nem ismeri el az igazát... s most ott áll az árkádok alatt, és a poharából alig fogyott a sör. Balabánné ránézett, valamit mondania kell. — Csernének nincs tanúja...? — Nincs — mondta diadalmasan az asszony —, nincs ember a házban, aki tanúskodna mellette... Az egész helyzet valószínűtlennek tűnt; mit keres ez az asszony az életében, milyen jogon avatkozik a legszemélyesebb érzéseibe és az akaratába, és milyen jogon követeli, hogy részt vegyen a gondjaiban? Ojra eszébe jutott a katonalány, néz rá, akárcsak Balabánné1, de az soha nem kérte a segítségét, és már teljesen elkészült az életével, Balabánné pedig soha nem fog annyira tönkremenni, attól erősebb és gonoszabb, igen, gonoszabb, mindenki tudja, hogy rosszindulatú és erőszakos. S különben is ő kitől kérjen segítséget, hogy azt a két cammogó, fekete ruhás fiatalembert állítsák meg az utcán, állítsák meg, és tegyék ártalmatlanná, mielőtt elérnék a feleségét? A felesége szemben ült vele, néha egymásra néztek, töprengő arccal hallgatták a szózuhatagot, mely azt bizonyította, hogy Balabánné igazsága megdönthetetlen, nincs
