Irodalmi Szemle, 1968
1968/7 - Fábry Zoltán: A vádlott megszólal
a lehetetlenséget: „Én a célkitűzés valódi okát nem ČSR biztonságában látom, hanem egyéb gazdasági politikai viszonyokban. Ugyanis az elmúlt hat évi fasiszta uralom alatt — akármilyen furcsán is hangzik — Szlovákia dolgozóinak életszínvonala igen emelkedett, és magasabb volt, mint a polgári demokrata Csehszlovákiában. Most azonban ez az egykori magas életszínvonal igen süllyedt és a mostani népidemokrata Szlovákia nem tudja saját erejéből emelni az alacsony színvonalat. Ezért folyamodtak ahhoz a tervhez, hogy az itt élő magyar lakosságot kitelepítik és oly módon fogják emelni a szlovák dolgozók életszínvonalát. Mivel pártunk benne van a kormányban, sőt döntő szava van, természetesen szintén a kitelepítés álláspontján áll, sőt néha még jobban domborítja ki ezen álláspontját mint a demokrata párt.“ Az SZLKP milyen hamar elfelejtette, hogy arányszámát és hőfokát tekintve, a szlovenszkói magyar kisebbség volt a kommunista párt legaktívabb, leghűségesebb kádere. (Košicén pl. 80 százalékos arányban.) A túlfűtött mondat „A kommunizmus a humanizmus korszerű summája"; pontosan vetíti beállítottságunkat. Ez a túlexponált értelmezés csak magyar viszonylatban születhetett meg: az eredendő lényeg — a vox humana — mindenből kiütközött. A szlovenszkói magyar írástudó, csak így, ilyen kapcsolással, ilyen megszorítással szuggerálhatott korparancsot. És most a Szlovákiai Kommunista Párt szinte kizárólagos gondja és programja: a magyarok kitelepítése! Tegnap Auschwitz volt a kivételes szlovák jólét ára, ma a magyar kisebbség. Az árat mindig mások fizetik, úgy ahogy a ra.ssziszta materializmus azt pontosan előírja. De ha ez így van, akkor itt a faji kizárólagosság üli diadalát és nem az antifasizmus, nem a különbség, nem a másultság, nem az ítélet, nem az igazság! Vigyázz nép, vigyázzatok népek! Akinek a történelem másodszor adja fel a leckét, hogy javítson, hogy észretérjen, hogy megváltozzon, és aki ezt a leckét csak a tegnapi módon és rosszul tudja megoldani, az elveszett! Esterházynak és az általa képviselt regressziós magyarságnak is másodszor adta fel ugyanazt a leckét a történelem. De a második próbatétel javított. Másképp felelt, jobban, felelősségteljesebben. Nem esett vissza régi hibájába és a fasizmus könnyítő demagógiája helyett, az emberi magatartás nehezített szerepét vállalta. Vállalása tudatában hitt az igazságban és bízott a jövendő ítéletében: „Most osztályrészünk az elnyomatás és perzekúció... de ahogy a Bach-korsza- kot követte a kiegyezés... úgy követi majd a Mach-korszakot is a megbékélés ideje.“ (Parlament: 1940. V. 8.) „...Bárkitől jövő bármilyen döntés eredménye csak helyzetünk javulása lehet." (Esti Újság, 1941. január 1.) A Mach—Hitler korszak elmúlt, de a megbékélés ideje elmaradt. A Karmasin—Mach politika által mesterségesen kitenyésztett pofon most csattan el a magyarok arcán: szorongó, elnémított magyarok ghettó-élete bizonyítja. És Esterházy? Utolsó pillanatig kitartott elveszett posztján. Nem menekült, nem evakuált: az ítéletreváró nem gyávulhatott. „Lemondásom nem megfutamodás. Ezen a földön születtem, szívem lelkem gyökere annyira ezen a földön él, hogy itt maradok közietek és veletek fogom átélni a rossz napokat is." A nyilasok elnémították, a Gestapo számon tartotto. íme az utolsó fejezet. Egy levélből idézek: „Esterházy az utolsó menetben nagyon szépen bátran és tisztességesen viselkedett. Magyarország márciusi német megszállása óta sokszor sajnáltam, hogy 38 előttről olyan engesztelhetetlen ellenséget szerzett a mi kisebbségünknek. Mert a német terrorizmustól a Gestapótól ő félt a legkevésbé közöttünk. Láttam az úri osztály hetyke és dédelgetett fiát a történeti nevű arisztokratát belsőleg összecsuklottan... Láttam, hogy fordul felénk, akkor, amikor társasága már csak veszélyt jelentett a németek felé, sokat voltunk vele, hogy a nyilasok elleni harcban tanáccsal segítsük, hogy néz ránk kiégett szemekkel és segélykérőn. A végén Somos maradt mellette (A Magyar Hírlap főszerkesztője) és két „marxista“, ahogy támadóink hangoztatni szerették... Egy osztály szomorú szerepét kellett vállalnia: Vajnáék, a Gestapó kamrái és táborai vártak rá is, mint mindnyájunkra, de ugyanakkor készült arra, hogy a felszabadítás után, amit türelmetlenül kívánt, le fogják tartóztatni. Hogy egy forradalomnak micsoda emberi vonatkozásai vannak, azt könyvekből sejteni sem lehet. Mit kellett egy magyar grófnak és egy „úri nemzettel" végezni, hogy az oroszokat várja? Hogy nekik drukkoljon, akkor is, ha ez olyan lavinát indít, mely egyénileg eltemette?" Esterházy János súlyos tehertételünk volt, ki hitte volna, hogy egyszer ő is igazolásunk lesz? És hogy vállalnunk kell, hibái, gikszerei és regressziós visszaesései ellenére,
