Irodalmi Szemle, 1968
1968/7 - Fábry Zoltán: A vádlott megszólal
a torkodra forrasztják a szót azok, akiket egycélúnak ismertél és szerettél. Ez felér egy gyilkossággal. Halott vagy: néma vagy. Magyar vagy. A bűnössé dekretizált magyar kisebbség tagja. Vae victis! Oj némaságba zuhantam és nem egyedül: egy szenvedő közösség részese lettem. Egy Istentől, mindenkitől elhagyott kisebbség tagja, egymással nem érintkezve, egymásról nem tudva fásult, dermedten várja a végzetet. Rezdülés, sóhajtás sem jelzi létét, lázongás, káromlás itt nem vet hullámokat, néma és mozdulatlan, mint egy halott. A gyerek is halott: nyolcvanezer magyar gyerek némaságát gyomverte udvarú üres iskolák keretezik. Ez a kísérteties némaság, ez a gyerekszemekben kezdődő hullafoltos mozdulatlanság mozdít ma engem. Valakinek szólnia kell... Tanúk helyett vádlottak lettünk. Beszélők helyett elnémítottak: felületes egyszerűsítés és általánosítás áldozatai. A német fasizmus csehszlovákiai bűnhődésének — a kitelepítésnek — mi vagyunk a ráadása, Potsdam ellenére. Jóljött apropos: egy csapásra két legyet elintézni, és minden gátlástól, kötöttségtől mentesen új célt: nemzeti államot deklarálni. Perben állunk. Különös perben, sohse-volt perben, ahol az anyag ismerete nélkül, a vádlott kihallgatása, meghallgatása nélkül ítélkeznek. Ki tud rólunk, ki ismer minket? Az ügyész — a csehszlovák kormány — csak a vádobjektumot látja, csak a kitűzött célt ismeri: az elmarasztalást. A hivatalból kirendelt védő — a magyar kormány — sohse akceptálta a mi másságunkat és nem ismerheti küldetésünk egy szóra redukált értelmét: a szlovenszkói vox hu m an át. Mi többre készülődtünk, tehát többre is vagyunk kötelezve: a vád és védelem csak a felületet bodrozhatják, de a mélyben mi örök árvák maradunk: megértetlen, visszhangtalan áldozatok, de tiszták és tudók. A vád itt célt és címet téveszt. A győztes antifasizmus ügyésze nem kérhet halált a szlovenszkói vox humana fejére. És ha mégis megteszi, akkor justizmordot celebrál. Küldetésünk értelme 1938-ban e parolában csúcsosodott ki: „A szlovenszkói küldetés neve: antifasiz- m u s”. A mondatot én írtam és a német csizma árnyékában, az utolsó óra víziójaként Ady Endrét idéztem, halhatatlan költőnket, a magyar „embert az embertelenségben”; Hogyha minden reped, szakad, Böcsületes szegény legények Pihennek a romok alatt. Ki látja ma őket, a szlovenszkói szegénylegényeket, kik „a gyáva szemérmetlenség kurjongató rossz éjjelén" böcsületükre jól vigyáztak. Becsület hűségesei, emberség művelői ma a barbarizmus cinkosaiként, rágalmazottan és tehetetlenül, védelem, meglátás és megértés nélkül dideregnek. Antifasiszta becsületünkről van szó: életünkről, a magyar emberség hitéről, melyet mi, mindenki másnál elkötelezettebben őriztünk. „A magyar perben talán mi leszünk egyszer a koronatanúk: a felmentvén y”: indokoltam az antifasiszta parola jövő értelmét. Most vádlottak lettünk. A vádlott tehát szót kér. A fasizmus perében csak az antifasizmus lehet perdöntő mérték. Minden más kritérium: mellébeszélés, figyelem elterelés, rabulisztika, mely csak igazságtalan ítéletet eredményezhet. Amikor a vádlott most szót kér, a legszigorúbb és e perben egyedül illetékes mérték alkalmazását kéri. Semmi többet. Igazságot! 2. A szlovenszkói magyar szellem, mint történelmi hatóerő a két világháború közti húszéves intervallumnak az eredménye. A gyümölcs neve: antifasizmus. Idetorkolt, ideért minden. A kezdeti csírák mást nem eredményezhettek: vox humana első expresszionista sikolyaitól és emberfortisszimóitól, tárulkozó testvér lírájától egyenes út vezetett az an- tibarbarizmus tudatos vállalásához. A háborúban megcsúfolt ember szégyene, fájdalma, lázadása élt bennünk. Vedd ehhez a mi külön magyar eszmélésünket: a magyar bűntudat tudatosodását, és megkapod szellemképünk egész értelmét. Ha volt nemzedék, mely apái történeti bűnét felismerte, levezekelte és a bűntudat gyógyító antitoxinja révén erénnyé akkumulálta: akkor a szlovenszkói magyarság iskolapéldát szolgáltatott erre.
