Irodalmi Szemle, 1968
1968/7 - Fábry Zoltán: A vádlott megszólal
Mi tabula rasát csináltunk portánkon: el mindentől, ami Trianonhoz vezetett; el a magyar feudalizmustól és úri imperializmustól, el a német-magyar fegyverbarátság elve- szejtő illúziójától, el minden embertelen, korszerűtlen Jelszótól, hogy a sovinizmus útvesztőjéből a testvér-ember útjára léphessünk. Az úri Magyarország szuggesztiójából kikerülve, elsőnek láttuk meg házunk portáján a nemzet atomját: a nép fiát, a munkást, a parasztot, a dolgozó embert. Ö lett minden mozdulásunk értelme: művelni, segíteni, emberré tudatosítani. „Űjarcú magyarok” lettünk, mások, idegenek: a Horthy-Ma- gyarország megtagadott minket. A magyar bűntudat bennünk elérte a maximumot: ellenségként döbbentünk egymásra. De ez a szembenállás ugyanakkor kijelölte posztunkat: archimedesi pont lettünk, a tespedt, feudális Magyarországot innen, a mi szellemi szuggesztiónkkal akartuk kivetni sarkaiból. Dávid furcsa új távharca volt ez Góliáttal, amikor egy pár parittyakő mégis célba talált: ami szellemforradalmi és néptestvérülési mozgalom Magyarországon megindult, annak csíramagjaiban benne van a szlovenszkói vox humana vetése (ifjúsági mozgalmak, a Sarló hatása, szociográfia stb.). Európai kultúrtudatunk, szociális emberségünk az egész Magyarországra kiható értelmet nyert. Nem éltünk hiába! Világháborúból jöttünk és világháborúba torkolltunk. Mi, az öregebb nemzedék, a lövészárkok poklaiból a testvérembert hoztuk magunkkal: életünk célt és értelmet csak így kaphatott. Antimilitarizmus, antiimperializmus, aktív pacifizmus, szocializmus lett emberségtörekvésünk iránya. A fiatalabb nemzedék a dunatáji népek praktikus szolidaritásává színezte a mi általánosításainkat. De mindez csak egy nagyobb távlatba állítva nyerhetett értelmet. És mi, akik hazát vesztettünk, egy új patriotizmus megszállottal lettünk: „hazánk: Európa”, mondottuk és a nincstelenek egyszerre gazdagok lettek: az európai kultúrtudat vallói és védői, humanizmus militánsai. Ez atmoszférában árvaságot szüntető egyformasággá színesedhetünk: emberré. Emberré, aki nem magyar, nem cseh, német vagy francia, de európai. Ez volt a közösség, amibe tisztító fürdőként bele kellett magunkat vetni, mert önmagunkra, másult feladatainkra csak egy nagyobb közösségben lelhettünk. Az igényminimumból egyszerre igénymaximumba kellett átcsapni. Európa: a humanizmus életlehetősége, de ugyanakkor kötelességmaximuma is. E felismerés csodálatos pontossággal esett össze Csehszlovákia Masaryk által szöve- gezett erkölcstörvényével: „Köztársaságunk kérdése világkérdés. Európa és az emberiség a háború és békekötés által arra a jókra jutott, mely a nemzeti sovinizmust elintézte... A mai művelt Európa kulturális szintéziséről van szó... Ezt épp a kevert államokban kezdhetjük meg: a művelt nemzetek kisebbségeinek ebben fontos és tiszteletreméltó feladatuk van." Ha van kisebbség, mely ezt az európai célkitűzést nyugtázta, akkor Európa nem találhat történelmileg igazoltabb népcsoportot, mint a szlovenszkói magyar kisebbséget: az emberiség igénymaximumának, a szolidaritástudatnak ez elárvult és elárult megszállottját. Összegezésképp Jócsik Lajos már Budapesten megjelent könyvéből — „Iskola a magyarságra" — idézek: „Egy magasabb európai magatartás kialakítása lebegett szemünk előtt, mely minden közép-európai kis nép számára megnyugvást ad... Ogy képzeltük, hogy van, létezik egy magasabb életforma, mely európai, szociális gazdasági és esztétikai értéktöbbletet jelenthet úgy a kisebbségi magyarság, mint a többségi nemzet számára. Csak oly megoldások bírtak számunkra jelentőséggel, melyek értéke általános volt és vonzást gyakoroltak mindenkire... Eszelősei lettünk emelkedett elképzeléseinknek. Birtokon kívül éltünk és más népek gondjait is nyakunkba vettük. Kisebbségi magyarok voltunk és saját sorsunkon túl izgatott azok sorsa is, akik a kisebbségi helyzetet ránkkényszerítették. Van még egy példa erre a történelemben?” A vox humana tájainkon nem szürkülhetett frázissá: az európai tudatot eltiprással fenyegető német barbarizmus eszmélésünk csíráját adekvát magatartássá terebélyesí- tette. Az ellenség közös volt: a manifesztálások magyarul, csehül, szlovákul egy nyelvet beszéltek: antifasizmust. De a harc elveszett — mielőtt megkezdődött volna. A világpolitika oly konstellációkat teremtett, melyek szétszakították az antifasiszta egységet. Mindenki magára volt utalva: becsületére. Egymásról nem tudva, egymástól elszakítva kellett megállni a próbát mindenkinek, nemzeteknek, népcsoportoknak, egyéneknek külön-külön. A tét az emberséges magatartás volt, fasizmus nak az egyetlen lényeges ellenereje.
