Irodalmi Szemle, 1968
1968/6 - Dávid Teréz: Láthatatlan csodák útja
— De hiszen Lola azt mondta, hogy „vojna nye bendzse .. — Nem lesz háború — mondta Barta asszony férje Bécsben... — Nem lesz háború — mondta a következő napokban legalább tíz régi ismerős, akikkel találkoztam. Csak a rokonom volt ellenvéleményen. Azok után, amik elhangzottak, mindenre lehet számítani. Rokonom véleménye számomra parancs. Végre is az ő vendége voltam. Ö csak tudja! A csehszlovák hadsereg tiszjeként szerelt le 1946-ban. Harcolt Duk- lánál, kitüntetéseket is kapott. Egyik fivére — mint munkaszolgálatos — bennégett a voronyezsi tífuszbarakkban. (A betegség továbbterjedésének megakadályozására a nácik a betegekre gyújtották a barakkot. Aki menekülni próbált, az golyót kapott.) Másik fivére Szmolenszk alatt megfagyott. Munkaszolgálatban. Harmadik fivére, apja, anyja Osvieczimbe került. Apját nagyapja sírjánál, a temetőben megkínozták a nyilasok, egy nem létező vagyont kutatva. Rokonom tehát tudja, mitől fél! — Nem vállalhatom érted a felelősséget — figyelmeztet. Ezért intézkedett megérkezésem előtt. Hatodikén indul a legközelebbi hajó, vissza Európába. Addig megnézhetem az országot, amelyet ők teremtettek maguknak, és amelyet minden támadástól meg szándékoznak védelmezni. — Itt nincs magyar határ, meg svájci határ, ahova át lehet „szivárogni“ — figyelmeztetett. — Itt csak tenger van. Itt élni vagy halni kell! Vörösmarty jutott eszembe, akihez hű maradtam, meg az, hogy a történelem ismétlődik, egyre ismétlődik, és az ember nem képes a haladásával egy ütemben új kifejezéseket is kitalálni... Élni vagy halni kell! Másnap reggel beültünk a kocsijába, és elindultunk a csehszlovák követségre, hogy eleget tegyünk a szokásos formaságoknak. A benzinkútnál magyarul üdvözöl minket a kútkezelő. — Honnan került ide? — kérdezem. — Komáromból — mondja. De ott nem benzint árusított! — Nem. Ott lisztet... Kis szünetet tartottam, néztem, hogyan forog a benzinóra, majd megkockáztattam: — Nem fél a háborútól? — Nem mehet itt olyan rosszul nekem, hogy elvágyakozzam innen — válaszolta a hatvan körüli napbarnított férfi. A nap közben átforrósította a kocsi levegőjét. A hátulsó ablakok le voltak szegezve. — Takarékossági szempont, az adó miatt... Mint tehergépkocsi fut, így olcsóbb — kaptam a magyarázatot. — Én nem kapok fixet. Magánvállalkozóként dolgozom, építkezéseken kőfaragó munkát vállalok. Most leállt minden. Hát ezért... Továbbrobogunk. Keresztül-kasul szeljük a világ legifjabb metropolisa, az alig hatvanesztendős Tel Aviv utcáit, kerületeit. — Ez itt az új városháza, ez a szakszervezeti ház, az a huszonnyolc emeletes toronyház az obszervatórium... Ott a koncertpalota, ahol Toscanini is dirigált, ez itt a Városi park, az a Nemzeti Színház, amaz az Opera... és itt a tenger... A tengert már ismertem. Palermóban, Pireuszon épp így nyaldosták taraj fodrai a partokat. A gyerekeket is láttam, Nápolyban éppen így lubickoltak a szökőkút vizében ... azaz mégsem... Ezek más gyerekek voltak. Ezek csak a kőpárkányig merészkedtek. Hasmánt feküdtek rajta, és tenyerükkel simogatták a víztükröt, ezekre nagymamák ügyeltek. A követségen kedden és csütörtökön tartottak fogadóórát. Péntek volt, június másodika. A városképet pinceablakok elé halmozott homokzsákok torzították, és keskeny, barna papírcsíkok négyzetekre osztották az ablaktáblákat. Emlékezetem tükrére hasonló képek rajzolódtak az ostromra várakozó Budapestről... Nem vettem tudomást a torlaszokról, nem kérdeztem ezzel kapcsolatban semmit. Amit nem lát az ember, az nincs! — suttogott tudatom alatt valami önáltató kényszerképzet. Nincs! Nem akartam, hogy legyen. Csak titokban pislogtam jobbra-balra, háborús hirdetményeket, katonai szolgálatra való behívásokat, élelmiszerfelhalmozást tiltó rendelkezéseket kutattam. Üzletek előtt sorakozó, előrelátó háziasszonyokat kerestem. Ilyesmi nélkül nincs háború. Rokonom ol-
