Irodalmi Szemle, 1968
1968/6 - Dávid Teréz: Láthatatlan csodák útja
vásott a gondolataimban. — Csak negyvennyolc órára készítettünk ennivalót — mondta. A két hónapig tartó pesti ostromzár jutott megint eszembe, és megjegyeztem: — Háború esetén nem túl nagy tartalék ... — Országunk sem túl nagy ország. Tel Aviv magasságában éppen tizennégy kilométer Jordániától a tengerig. „Ez az ország olyan kicsi, hogy neve a térképeken nem fér el a saját területén“ — idéz unokaöcsém fanyar grimasszal egy neves, magyar származású izraeli humoristát. — Nem nevettem. Az adott helyzetben nem találtam ezt humorosnak. Félbemaradt építkezések felásott alapzatát bámultam. A vörös homok felett negyven—ötven centiméternyi sötétbarna humusz, Eukaliptusz fa gyökerei kapaszkodtak bele. Csemetekorában hajón került ide Ausztráliából. Mert a vegetációt is messzi földről telepítették ide, akárcsak a lakosságot. Hetvenkét nemzet szokásait, hibáit, erényeit honosították meg a bevándorlók, akik minden négyzetméternyi területért iszonyú harcot folytattak a természettel és saját magukkal. A víz, a föld ellenállt, egy- máshoz kellett idomítaniuk. Halottaiból kellett feltámasztani nemzeti nyelvüket, ha meg akarták egymást érteni. Szavakat kellett kigondolniuk, ha lépést akartak tartani a fejlődéssel. Utcák, terek falán, útjelző táblákon, cégfeliratokként és falragaszokon — hieroglifák. A mozi előtt óriási táblán héber felirat hirdeti az amerikai cowboy-filmet. — Érdekes város — mondom —, csak idegen. — Mindenki így érzi, aki először jár itt. Azután megszokja és megszereti. Mennél nagyobb veszélybe kerül, annál jobban szereti. A belváros egyik kávéházában találkozóm van egy régi pozsonyi ismerősömmel. Negyvenhatban vándorolt ki, amikor nálunk még nem létezett „hazai magyar irodalom“. Ismerősöm már akkor is a betű megszállottja volt. Most — ott — drogériacikkekben utazik. Elébem tesz egy négyfelvonásos drámát... hátha erre mifelénk használhatják. Belelapozok. Szerelem, házasság, ebből származó boldogtalanság. — Az időtlenségnek dolgozik? — kérdezem tapintatosan. — Kit érdekel az ilyesmi? — gondolom magamban. Vár egy kicsit, s miután ajánlatom késik, a kéziratot nem veszem magamhoz, szó nélkül visszahelyezi az aktatáskájába, a hajolajak és arckenőcsök közé. Olvasni próbálok a tekintetéből. Nem megy. Parfümmárka tükröződik a szemében. — Éppen most jött ide? — fogad mindenki mindenfelé. — Éppen most. — Rokonom nevet. Eddig az volt az első kérdés... — Na, hogy tetszik minálunk? Éppen most jöttem ide ... Mit válaszoljak? így jött ki a lépés! Vagy hogy elkószáltam másfelé az időt? Vállamat vonogatom. Erénnyé váltom a kényszerűséget. — Most legalább olyasmit láthatok, amit máskor nem láthat az ember. — Még nem sejtem, mennyire igazat beszélek. Magam sem értem tulajdonképpen, miért kellett éppen most idejönnöm ... — Salom... — köszönt minket valaki. Már tudom: Salom — azt jelenti: béke. így köszöntik egymást a kávéházban is, miközben gondterhelten összebújnak egy-egy táskarádió felett. — Kár, hogy színházzal, koncerttel most nem szolgálhatunk — szól régi pozsonyi ismerősöm. — Történelemmel szolgálnak — válaszolom, és megyünk. Gyalog folytatjuk azt, amit rokonommal kocsin abbahagytunk. Az utca képe normális. Nyüzsgés, forgalom, nyitott teraszon szellősen öltő zött férfiak, asszonyok hűsítőitalt fogyasztanak. A napon 40 fokot mérnek. A kirakatok tele áruval. Az útkereszteződésnél csinos, fiatal rendőrlányok irányítják a forgalmat. Ez különben máskor is így van. Eltér azonban a szokástól, hogy most iskolásgyerekek hordozzák szét a postát, magángépkocsik segítenek lebonyolítani a személyforgalmat. Önkéntesen leállnak az autóbuszmegállóknál, és bemondják útjuk célját. Aki szintén arrafelé tart, az beülhet. Olykor négyöt személyt szállítanak, a kocsi mérete szerint. Az autóstopp is óriási arányokat öltött. Űgyszólván kötelező felvenni az integető utast. Viszont nem látok
