Irodalmi Szemle, 1968
1968/6 - Dávid Teréz: Láthatatlan csodák útja
Ügy éreztem, mintha kimaradtam volna valamiből. Valami rendkívüli szépbőj. amit már sohase lehet pótolni. Az óriási hajótest, a fürge révhajók között, lomhán úszott a part felé, Lola legszívesebben saját lelkesedésével fűtötte, ösztönözte volna gyorsabb mozgásra. Egyre többet beszélt kollégáiról, a bőr díszműáru-műhely munkásairól. A vidékről, ahol él, a lakásáról, melynek fényképe az utolsó pillanatban előkerült. Megismételte meghívását — látogassam meg, lássam, hogyan élnek... Egyelőre csupán tapasztalatait vettem igénybe, mivel a kikötőben nem fedeztem fel ismerős arcot. Ügy rémlett, nem vár senki. Avagy a felismerhetetlen- ségig megváltozott az, aki vár. A fedélzeten bőröndökből, táskákból, dombnak is beillő halmokat hordott össze a hajószemélyzet. Lámpalázas izgalommal támaszkodtak a korláthoz az utasok. Én magam az ismeretlennel való szembekerüléstől féltem legjobban. Szempontjaim további hasadásától, melynek folyamata elkezdődött, és éreztem, egyre tart. A görögöket, dél-olaszokat elfogadtam egzotikumnak — különös világ, állapítottam meg, ám Izraelben európaiakkal véltem találkozni, csakis európaiakkal. Ezért volt számomra mindennél nagyobb a hangzavar, melyből egyetlen szótagot sem értettem. Egyetlen addig hallott nyelvhez sem hasonlított. Olyan idegen volt, mint Pireuszon a görög szó, sokkal idegenebb, mint a dél-olasz. És a sok színes arcbőr! Az afrikai feketétől a skandináv szőkéig... Ez mind idevalósi? — kérdeztem útitársaimtól. Ez lenne hát az én fajtám? — kérdeztem önmagámtól. Később már nem kérdeztem sem magamtól, sem mástól semmit, hagytam, hogy sodorjon a néptömeg. A határátlépéssel járó formalitások eltávolítottak Lolától, Dr. G. A.-tól, egyedül, egymagamban léptem „atyáim földjére“. A bábeli hangzavarban minden figyelmemet csomagjaim felfedezésére fordítottam. Alighogy felbukkantak egy futószalagszerű szerkezeten, máris kapta onnan egy hordárszerű jelenség, kiáltott is felém valamit, amit nem értettem — és szaladt. Én utána! A vámtiszt csomagjaim tartalma iránt érdeklődött — értelmetlen tekintetem látva, egymás után több nyelven. Mire összegabalyodott nyelv- ismeretemből előkotorásztam megfelelő némettudásomat — csomagjaim már hetedhét szobán is túl voltak. Távközlekedésre beállított hatszemélyes autótaxi belsejében eszméltem fel, és szomorúan állapítottam meg, hogy a sürgés-forgásban elenyészett belőlem az áhítat. Nem érzek semmi hasonlót. Nem éreztem abban a percben sem, mikor a földre léptem, amely három istent adott a világnak. Hiába igyekeztem az elmulasztott érzésből valamennyit előcsiholni — csak dühöt tudtam felfejleszteni magamból. Dühös voltam saját cinizmusomra, rokonomra, aki nem jelent meg a fogadtatásomra és a sofőrre, amiért nem indul. Három órája tartózkodtam már a Szentföldön, és még mindig ott lapultam egy kocsiban, mely az írásban átnyújtott cím alapján hivatott volt házhoz szállítani. A hangzavar eltompulva érkezett hozzám, agyam elzsibbadt az utolsó órák iramától, odakint egyre sűrűbb lett a sötétség. A kivilágított Haifából nem látszott semmi. Utóbb tudtam meg, hogy Haifa a háborús várakozásban nem is volt azon a napon kivilágítva. Kilenc óra tájban végre elindultunk. — Kelet nem Európa — gondoltam, és összébb kuporodtam az ülésen, hogy helyet szorítsak a kocsiban egy negyedik utasnak is. Mintegy másfél óráig tartó robogás következett. Csak az útkereszteződések úsztak valószínűtlen fényözönben. — Micsoda elsötétítés ez? Egy-egy tarlószín öltözetbe, khakiszín ruhába bújtatott alak intett „stopp“-ot a kocsinak. Katonák ... 1967. június 1-e volt. Vendéglátó rokonommal egy időben érkeztem a lakásba. Ö is a kikötőből jött. Egyenesen a hajóról, amelyről leszálltam. Azért ment fel oda — mondta —, hogy ne engedjen engem partra lépni. Hangszórók rikoltozták a nevem, mialatt én egy sötét kocsiban áporodtam. Az utasok nagyobbik fele visszafordult — újságolta rokonom —, félnek a háborútól. Azért volt a kikötőben is a szokottnál nagyobb „zűr“. Utolsó percben átválogatták a csomagokat.
