Irodalmi Szemle, 1968

1968/5 - FIGYELŐ - Mártonvölgyi László: Fogarassy László: Adatok a magyarországi román hadszíntér történetéhez

Az otthonát elhagyó apostolt 1910. november 9-én temették el a Jasznaja-i Poljana-i erdő szélén. Parasztok eresztették le a sírba a koporsót, kötélen. Ezer és ezer paraszti torokból szakadt fel a búcsúztató ének a fagyos szélben, írja Troyat. Díszes egyházi ornátusban senki sem állt a sírnál, ünnepi gyászbeszédek nem hangzottak el, csak egy ismeretlen vénember szólt néhány szót a „nagy Levről" és egy öreg tolsztojánus magyarázta meg a gyülekezetnek, miért akarta az elhunyt, hogy éppen ide temessék.

Ez volt Oroszországban az első nyilvános temetés papi segédlet nélkül.

Egri Viktor

Fogarassy László: Adatok a magyarországi román hadszíntér történetéhez

ÍA Herman Ottó Múzeum évkönyve, Miskolc, 1966.)

„1919. május 2. a Magyar Tanácsköztársaság történetének legválságosabb napja volt. A román királyi hadsereg offenzívája elérte a kul- minációs pontját, az északi mellékhadszíntéren pedig a csehszlovák haderő bevonult Miskolcra — vezeti be a szerző a tanulmányt, mely a Herman Ottó Múzeum évkönyvének hatodik szakasza és különlenyomata volt 1966- ban.

Úgy látszott, hogy a Tanácsköztársaság katonai és politikai összeomlás előtt áll, de nem ez történt. A Vörös Hadsereg északon ellen- támadásba ment át, mert a „Nőgrádverőce— Mátragerinc—Miskolc—Bodrog határt forszírozó csehek kiprovokálták a Magyar Vörös Hadsereg északi hadjáratát.“ Ma már ezt egyöntetűen állapítják meg a csehszlovák és magyar kutatók is. A Vörös Hadsereg fényes hadisikerek kíséretében egészen Bártfáig jutott, s a felszabadult Eperjesen megalakult a Szlovák Tanácsköztársaság.

Az északi hadjárat folytán a román frontvonal vált másodhadszíntérré, s a könyv szerzője ennek a mellékhadszíntérnek a történetét dolgozza fel. Hasznos elhatározás volt ez, hiszen az északi hadjárat sikereinek fényében gyakran megfeledkezünk arról, hogy a Tanács- köztársaság ugyanakkor egy másik vonalon román intervenció ellen is harcolt.

S a tanulmányból kiderül, hogy a román frontvonal egy percig sem pihent, sem az északi hadjárat előtt, sem annak idejében. A Vörös Hadseregnek itt is hősi erőfeszítéseket kellett tennie, hogy ezt a frontszakaszt is tartsa a túlerővel szemben. Tartotta is mindvégig. A román csapatok ugyan kaptak parancsot az antanttól, hogy ne lépjék át a Tisza- vonalat, ezt azonban egy percig se vették komolyan, és Észak-Moldvába csupán egy hadosztályt szállítottak el, a többit továbbra is a Tisza-vonalra koncentrálták. Csícserin külügyi népbiztos ugyan egymás után küldte ultimátumait, hogy a románok ürítsék ki Bukovinát és Besszarábiát (ez könnyítést jelentett a magyar tanácskormánynak, de Grigor- jev attamán fellázadt, ez lekötötte a dnyesz- teri ukrán vöröscsapatokat. Természetes, ez a lázadás is az imperialisták jól kiszámított manővere volt a Szovjet és Magyar Tanácsköztársaság ellen.

A szerző kronolőgikus rendben sorolja fel, mi történt a Tisza-vonal frontján. Május 3-án, tehát az antant utasítása ellenére a románok ágyúzni kezdték Szolnokot. Tudomásukra jutott ugyanis, hogy a városban a fehér felkelést leverték. Május 8-án Tiszavárkonyt ágyúz- ták a románok, május 9-én pedig Csongrádnál akart egy román katonacsoport átkelni a Tiszán. Május 15-én azonban a nyitrai szárma zású Tombor alezredes indítványára a hadvezetőség úgy döntött, hogy elfoglalja Miskolcot, és oldalba támadják a cseheket, ami a cseh és román haderők szétválasztásához vezetett. Május 21-én a románok Tiszapüspöki- nél keltek át, de a Vörös Hadsereg ezt a támadást is visszaverte. Május 30-án kezdődött az északi offenzíva. A románok június 10-én szétlőtték Szolnok templomát. Június 12-én román bombázó jelent meg Miskolc felett, de a Vörös Hadsereg Szederkény táján lelőtte. A lelőtt repülőgépet Stromfeld vezérkari főnök is megtekintette. (Jellemző, hogy a Vörös Hadsereg katonái a lelőtt román pilótákat a szederkényi temetőben katonai tiszteletadás kíséretében temették el, s a pilóták magániratait és értéktárgyait hadikövet útján eljuttatták a Nyíregyházán székelő 2 román vadászhadosztály parancsonokságának.) Június 14-én román járőrök Kiskörénél, Tuszaburánál és Tisza- sülynél átkeltek a folyón, de a Vörös Hadsereg visszatérítette őket. Június 24-én fegyver- szünet állt be a magyar haderők és a csehszlovák hadsereg közt. Böhm főparancsnok bejelentette, hogy a vörös csapategységek június 30-án kiürítik a megszállt területeket. Ezután kellett volna a román egységeknek kiüríteniük a tiszántúli részeket. Ezt azonban sohasem tették meg, s az antant utasításai ellenére is folyton zaklatták a Tisza-vonalat. A visszavonulás következtében a Vörös Hadsereg harcikedve és fegyelme bomlásnak indult, később a tanácskormány is lemondott, a románok viszont bevonultak Budapestre.

„Látnivaló tehát — szűri le a következtetést a szerző —, hogy a magyar tanácskormány