Irodalmi Szemle, 1968

1968/5 - FIGYELŐ - Szalatnai Rezső: A. Szőnyi: Így nőtt Pozsony

súlyos hibát követett el, hogy az északi területeket nem tartotta vissza kézizálogként, és ennek fejében nem csikarta ki a békekonferenciára való meghívást. Kiköthette volna magának, hogy a románok egyidejűleg és ne utólag ürítsék ki a Tiszántúlt. Kun Béla utólag maga is elismerte, hogy súlyos diplomáciai hibát követett el." „A győzelemnek azonban — teszi hozzá a szerző — megvolt az árnyéka is: fennmaradt levéltári anyag tanúbizonysága szerint a proletárdiktatúrát letörő román királyi hadsereg egyszerű katonái már 1919 augusztusának második felében számos helyen együtt énekelték a munkásokkal az lnterna- cionálét." Mindezt érdekesen és hitelesen mondja el a füzet — valóban lebilincselő olvasmány, még ha szaktanulmány is. A szerző állításait levéltári és egyéb bizonyító anyaggal támasztja alá. Az Irodalmi Szemle és a Hét irodalmi pályázatot írt ki felszabadulásunk huszadik évfordulója alkalmából — s az irodalmi díj négyfelé oszlott. Az így megosztott díj egyikét Fogarassy Lászlónak ez a munkája kapta meg, mely most füzet alakban is megjelent.

Mártonvölgyi László

A. Szőnyi: így nőtt Pozsony

Szőnyi Endre könyve Pozsonyról szól, Pozsony építészetéről és városfejlesztéséről 1848—1918 között. Ez az a hetven év, amelyben az újkori Pozsony, Magyarország koronázó városa s feudális országgyűléseink székhelye várossá alakult a korszerű civilizáció funkcióival. Pozsonynak sem erről a korszakról, sem a régebbiekről nincs építészeti monográfiája. A barokk Pozsonyról vannak kis tanulmányok, de dokumentált pozsonyi építészettörténetünk nincs. Ortvay Tivadar városmonográfiája, a Pozsony város utcái és terei című kitűnő könyve lexikonszerűen említi egy-egy nevezetes épület építészét és építte- tőjét is, de ez vajmi kevés. Szőnyi Endre, az építész a két világháború közti korszakban Fórum címen szakszerűség és művelődéspolitika szempontjából egyaránt jelentős művészeti folyóiratot szerkesztett Pozsonyban magyar és német nyelven, s a város fia és szerelmese, egy hosszú élet szakszerű ismereteit és pontos tapasztalatait foglalta össze hatalmas művében. Úttörő jellegű könyvet írt, mely minden Pozsony-kutatásnál s összehasonlításnál nélkülözhetetlen forrásmunkává vált. Könyvét szlovák fordításban jelentette meg (magyar és német összefoglalóval s a képanyag ugyancsak magyar-német kísérő szövegével) a pozsonyi Szlovák Képzőművészeti Alap Könyvkiadója.

„Az építészet az élet alkotórésze volt és marad, a társadalom fejlődésének bizonyítéka, mely egy-egy korszak anyagi és szellemi műveltségének színvonalát képviseli" — írj* hangütésként Szőnyi műve legelején. Ezzel a felfogással válik hatékonnyá Szőnyi kutatása a pozsonyi épületek között. Szőnyit elsősorban a konkrét architektúra érdekli, a középületek kora és alkotója, a stílusjegyek összpontoso- dásának mozgásai s emögött a feudalizmus kivonulása és a polgári ízlés és igény felvonulása Pozsonyban. Ez a polgári felvonulás, hetven éven át is meg-megjelenő főúri építtetővel, rendkívül érdekes. Közhiedelemmé vált,: hogy Pozsony, miután Kossuth a történelemmel kivonult belőle, vidékiségbe süllyedt, s benne megalvadt. Szőnyi műve is bizonyítja,, hogy ez nem igaz. Pozsony a XIX. század második felében s aztán, Magyarországhoz tartozása utolsó 18 évében arányosan fejlődött,, szinte biológiai tempóval. Egy ilyen építészet- történeti tanulmány, a maga kétségbevonhatatlan adatszerűségével, fejlődéstörténeti dokumentum. Minden, ami elavult, elsöprődik, a város fél századnál valamivel nagyobb idő alatt hámlik és megújul, új stílusjegyeket vesz fel„ de bárminő stílusjeggyel övezi azt, amit felépít, funkciószerűen épít és szépít: kórházakat, iskolákat, bankokat, gyárakat, kávéházakat, pályaudvart, kikötőt s természetesen lakóházakat, ezek között pedig telepszerűen munkásházakat, munkásnegyedeket is. A polgárság mint osztály, a kapitalizmus mint gazda sági rendszer legyőzi a feudalizmust.

Ez az a hetven pozsonyi év, mely nemcsak: Reviczky Gyulát, Fadrusz Jánost és Bartók Bélát adta, hanem kísérőiket, három nemzedék építészeit és tervezőit, akik a régi középkori város falai között kialakították azt a sajátos,, meghitt, meleg urbanitást, amely minden pozsonyi látogatót elbűvölt. Juhász Gyula Orbán lelke című kisregényében életmentőnek ábrázolja a pozsonyi városiasságot, valósággal sugárzásról beszél. Bécs és Budapest között fejlődött így Pozsony, s építészete e két főváros; hatását mutatja. Mégis a tér és az arányok döntötték el az épületek formáját, s így jórészt sikerült hatásátvételről beszélhetünk, a- melyben nem veszett el a város egyénisége. Iparosodása, kereskedelmének visszaélénkülése- szilárd hátteret adott a házdíszítéseknek. Akt helyesen válogat, helyesen fejleszt — s ez: volt a pozsonyi építészek ki nem mondott, de; gyakorolt jelszava.

A romanticizmus, az eklekticizmus és a szecesszió pozsonyi változatait három építésznemzedék munkásságával szemlélteti a szerző. A három Feigler-generáciőról van szó, akiír Pozsony fiai voltak, s akikben az architektúra családi hagyománnyá nemesedett. Idősb Feig- ler Ignác volt az első, őt követte Ignác, Károly és Ferenc fia, akik közül az első kettő,, de főleg a legidősebb, ifjabb Ignác, nevezetes alkotó volt, aki ízlésének bélyegét rányomta