Irodalmi Szemle, 1968

1968/5 - FOLYÓIRATSZEMLE - Jean Paul Sartre a zsidókérdésről

Fischer szerint a nemzeti irodalmak csak kölcsönhatásban nőhetnek igazán naggyá. A nyugat sem mondhat le olyan szocialista írókról, mint Déry Tibor, Szolzsenyicin, Voznyeszenszkij, Havel, Kundera, Novomeský és mások.

A realizmusról szólva kifejti, hogy az irodalomban történelmileg jött létre, a realizmus olyan irodalmi módszer, amely bizonyos időszakokban uralkodó szerephez jut, de sohasem „végérvényes és egyedül üdvözítő“ irány. A realizmus a polgársággal együtt lépett a színre, de ez nem jelenti azt, hogy mint „polgári“ művészetet kell felfognunk. Az olyan ún. szocialista realista regények, mint a Csendes Don vagy a Golgota csupán tartalmukban különböznek a polgári regénytől, Brecht drámái, Bábel novellái vagy Eizenstejn filmjei viszont formailag, azaz művészileg valami újat képviselnek; ezt az „újat“ nem lehet egy új osztály, hanem inkább az új, minden irányban forradalmi kor kifejezésének tekintenünk.

Fischer tagadja a realista művészetre jellemző tipizálás létjogosultságát. „Ügy vélem

— írja —, hogy Engelsnek nem volt igaza, amikor a realizmus lényegét“ „a tipikus jellemek tipikus helyzetben" „való ábrázolásában látta. A tipikus hős, a tipikus helyzet inkább a mítoszra és a mítoszból kiinduló irodalomra jellemző.“ A realista módszer átment a típusból a lélektanilag megrajzolt, megalkotott és motivált egyéniséghez. „Hogy a valóságot valamennyi dimenziójában magunkévá tegyük, ahhoz, úgy gondolom, olyan irodalomra van szükségünk, amely túllép a realizmuson. Ismernünk kell a realizmus nagyságát, de a korlátait is" — írja Fischer. A művészet, a műalkotás sokrétű, sokarcú, sokjelentésű.

Fischer a hatalom kérdésével kapcsolatban Ludvík Vaculík kongresszusi beszédének egy részletét idézi: „Az emberek kiválasztása nálunk is a hatalom által váló használhatóság szerint történt. A bizalmat a szófogadó, a nehézségeket nem támasztó emberek kapták, akik nem tettek jel olyan kérdéseket, amelyeket a kegyúr nem tűzött napirendre. A kiválasztás eredménye a legjobb esetben is a legközépszerűbb ember lett, s a bonyolultabb egyéniségek, a sajátos varázsúak, de főleg azok, akik tulajdonságaik és munkájuk által az általános becsületesség csendes, jelöletlen mértékei, a közlelkiismeret mércéi voltak, eltűntek a porondról. S a politikai élet porondjáról különösképp eltűntek a jó humorérzékkel megáldott egyéniségek és azok, akik egyéni gondolatokkal léptek elő."

Fischer szerint Diderot óta nem az urak dicsérete, nem a hatalommal való „partne- resdi“, hanem az „ellenjátékos“ az irodalom. Mert máig sincs olyan társadalmi rendszer, amely az adott formában megfelelne a humánus igényeknek, s minden „establis- ment“ igényli az irodalom általi kritikát. Ha az irodalom bármikor és bárhol apologe- tikává válik, megszűnik igaz és igazi irodalom lenni, mégpedig nemcsak esztétikai, hanem etikai szempontból is. Fischer elmondja, hogyan méri ő a műalkotást: sohasem elsősorban etikai kritériumok szerint. Elsősorban mindig művészi értékei szerint, az intenzitás, a szerkezet, az új valóságok feltárása, a nyelv, a ritmus, a koncentráltság, a megjelenítő erő szerint, tehát esztétikai kritériumokkal méri, mert csupán eddig művészi az alkotás. Fischer szerint, ha az írót korrumpálja a hatalom, akkor „csaknem minden esetben elveszti irodalmi kvalitásait, s az emberrel a stílus is elromlik.

Jean Paul Sartre esszéje a zsidókérdésről

J. P. Sartre esszéje, melyet a régi írószövetségi Literárni noviny és a SeSity pro mladou literaturu című cseh folyóirat tett közé múlt évi számaiban, talán az egyetlen átfogó igényű értekezés, amely a zsidókérdésről a háború óta napvilágot látott Csehszlovákiában. Az esszé 1946-ban jelent meg először Párizsban, s azóta több kiadást is megért, talán mert olyan filozófiai-politikai elmélkedés, amely nemcsak a nem zsidó társadalmakon belül élő zsidókra, hanem minden jogaiban korlátozott kisebbségre is vonatkozik.

Sartre filozófiai-lélektani kutatásai eredményeként az antiszemitizmus természetrajzát nyújtja mint olyan beteges nemzeti, társadalmi és politikai szenvedélymechaniz-