Irodalmi Szemle, 1968
1968/1 - Mészáros László: Aknamélyből árbockosárig
Mészáros László aknamélyből árbockosárig ( 1943-ban született Negyeden. Harmadéves közgazdász.) Monsieur Gaston már ismer; szótlanul hozza az üveg vörösbort. Intek neki, hogy adjon még egyet. Az öregúr mosolyogva rám néz, és mond valamit. Nem értettem, csak a „ce soir“-t, de Gaston úr bizonyára tökéletesen megértett engem: az utolsó éjszakára mindenképpen kevés egy üveg bor. Elém teszi az italt, és kezet nyújt. — Salut, camarade! Bonne chance! — Merci, monsieur Gaston, Au revoir! Még egy udvarias mosoly, és hónom alá csapva az üvegeket elindulok a vityillónk felé. Gaston úr ugyanolyan nyaralóvendég, mint a többi Renault-munkás, és önként csapott fel elárusítónak a tábor mindenes-boltjában néhány százalékos haszonrészesedésért. Naponta néhányszor kinyit — meglehetősen rendszertelenül —, és ilyenkor megrohanják a nyaralók. Zsebpénzem jelentős hányadát az egy hét alatt Gaston úr elé raktam; főleg vörösborra cseréltem fel a frankjaimat. Megcsörgettem zsebemben az aprópénzt. Felesleges megszámolni; tudom, hogy még pontosan négy és fél frankom maradt. Éppen annyi, hogy holnap este Párizsban ne forduljak fel a szomjúságtól. Persze, van más megoldás is... Már az Orient-expresszen megkezdtem a kövéleménykutatást. A fülkében nyolcán ültünk: három lány és öt fiú. Fiatalok; a legidősebb, Mája, huszonöt éves lehet. Mindenféléről beszélgettünk. Egyszer felvetettem a témát: „Hányszor mondták nektek otthon ezt: nehogy ott maradj!" Mindenki felnevetett. „Számtalanszor“, volt a felelet, és megélénkült a beszélgetés. Azóta csoportunk negyvenkét tagja közül alig akad olyan, akinél ne puhatolóztam volna. A többség mosolygott, tréfával intézte el a választ. Néhányunk számára azonban ez „kényes kérdés“, és még nem dőlt el a sorsunk. Végeredményben persze, lehet, hogy éppen ezek játszanak, és majd a tréfálkozók közül tréfálja meg valaki a társaságot. Ma este muszáj jól átgondolni az ügyet. Laurent-né jön felém. Karcsú, barna, imádnivaló fiatalasszony. Gastonhoz indult, kezében bevásárlókosár. Elbúcsúzzam tőle? Megállók. Az asszony mosolyogva mondja: — Vous semolez triste. Valahányszor találkozunk, mindig ezek az első szavai. „Szomorúnak látszik!“ Vállat vonok, majd nagy kört írok le a bal karommal, és csókot hintek a város felé. — Adieu, mon belle France! — Ah, mon cher... petit Napoleon... súgja az asszony, és megcirógatja a hajam. Elkapom a kezét, és gyorsan megcsókolom. Aztán már hátra sem nézek. Még az első este megismerkedtünk. Fél hétre értünk fel a táborba. Az ünnepélyes fogadtatás után vacsora, majd rohanás a partra, és tízkor már az ágyam szélén ültem. Nem, nem lehet lefeküdni ilyen korán! Még akkor se, ha majdnem tizenkét órás
