Irodalmi Szemle, 1968
1968/1 - Mészáros László: Aknamélyből árbockosárig
autóút van mögöttünk. Ki jön le a városba? Csupa gyáva és fáradt alak. Egyedül vágtam neki az útnak. A város vagy négy kilométerre lehet, de az elém táruló panoráma minden figyelmemet lekötötte. Egy kis öböl mentén húzódik meg a város. Balról hatalmas szikla védi az öbölbe benyúló mólót. Vörös fény pislákolt a világítótoronyban. Ezer neon színezte a képet. Végigfutottam az utcákon. Felfedeztem minden kocsmát, mozit és ehhez hasonlót. A stranddal szemközt beültem egy bárba, és megittam néhány pohár bort. Nagy kedvem lett volna lent maradni reggelig, de tizenegy után kiürült a terem, és a pincérnő egyre gyanúsabban tekingetett felém. „Hiába, hétköznap van“ — valami ilyesmit mondott, amikor sértődötten elvonultam. Már közel jártam a táborhoz, amikor utolértem Laurent-ékat. A férfi elázott egy kicsit, és az istenért sem akart továbbmenni. Lefeküdt az útra, és az asszony nem bírt monsieur Laurent hatalmas pocakjával. Nagy nehezen megmagyaráztam Laurent-nénak, ki vagyok, és hogy segíteni akarok. Közrefogtuk a majdnem alvó férfit, és hazavezettük. Sokat ígérő kézfogás lett a jutalmam. A két hét alatt rengeteget átkozódom gyatrának Is alig mondható nyelvtudásom miatt. A kérvényen eredetileg Angliát tüntettem fel az első helyen, és gyötrődtem Is az angollal fél évig. Utána jött a papír: irány Frankhon. Elláttam ugyan magam mindenféle társalgási zsebkönyvekkel, remekül betanultam néhány frázist, de érteni mégis Inkább csak az írott szóból értek valamit. Persze tudom, néha feleslegesek a szavak, vagyis néha már feleslegesek, de amíg az ember eljut odáig! Igaz, a Rue St. Denis kapuiban nem kell beszélni. Én nem szeretek sokat beszélni; ám hallgatni valakit annál inkább, és Laurent-né olyan édesen tud csevegni... Négyágyas víkendházakban szállásoltak el bennünket. A szobatársakkal az első naptól kezdve meglehetősen ellenséges viszonyban állok. Ostoba, öntelt alakok. Persze, szerintük én vagyok a bolond, így hát kölcsönös az ellenszenv. Az egyik, egy prágai diák, földig rombolta eddigi elképzelésemet a főiskolásokról. Azt hittem, oda már csak tehetséges és értelmes embereket vesznek fel, de ez az alak az ostobaság és beképzeltség mintaképe lehetne. Ráadásul egyszerűen lusta és koszos. Még a tenger sóját se képes lemosni magáról. Benyitok a kunyhónkba. Rozzant bútordarabok, semmi fényűzés. Hiába, a Renault mégiscsak állami vállalat. A fiúk már eltűntek. Csomagjaink útra készen, hajnalban indulás. Felkapok egy pokrócot, és irány a tenger! Ötkor pillantottuk meg először a tengert. Egy vendéglő előtt kiszálltunk a buszból. A magas part között csak keskeny csík látszott a tengerből. Vitorlás húzott balról jobbra. Lermontov-sorok jutottak eszembe: „Távolban egy fehér vitorla, a kék tenger ködén átragyog...“ Mindenki izgatottan mutogatott, beszélt, és megbűvölve bámulta a távolban csillogó kék sávot. Vezetőink, Robert, Maurice és a sofőr mosolyogva néztek bennünket. A tábor lehet vagy másfél kilométernyire, de szabályosan odahallani a hullámverés moraját. Türelmetlenül kaptuk be a vacsorát, és rohantunk az első randevúra. Maurice kivezetett bennünket a strandra. Néhányan pillanatok alatt merészen a vízbe vetették magukat. Dagály volt, különben sem vagyok jó úszó, inkább lemondtam az éjjeli fürdésről. Felkapaszkodtam a strand melletti meredek partra. Már behunyt szemmel idetalálnék. Remek hely, fent, a part legmagasabb pontja körül. Ha felállók, a tengert látom magam előtt. Jobbról meg-megvillan a Cap Fréhei-i világítótorony fénye. Ha egy kicsit balra fordulok, hatalmas sziklákat látok, tövükben erdő, és valahol mögöttük a tábor. Érdekes, egyáltalán nem fúj a szél. Ledobom a pokrócot, és elrendezem az ismerős bokor alatt. Felnyitom az egyik üveget. Prosit! Hamar eltelt a hét. A tenger csodálatos. Nem lehet vele betelni. Kevés az a néhány nap. Csak a puszta tény marad: láttam, ott voltam, de ez majdnem semmi. A tengerrel együtt kell élni, mint a nőkkel, csak akkor Ismeri meg őket az ember valameny- nyire. Vagy megszereti vagy meggyűlöli. Mi csak barátkoztunk a tengerrel. Amikor Szilveszter reggelén az üzem bejárata előtt megpillantottam a hatalmas plakátot: „Utazz a CSISZ-szel a nyugati államokba“, megdobbant a szívem. Különben szerencsétlenül kezdődött a nap. Három óra körül majdnem ott maradt a bal lábam az egyik csille alatt. A csille üres volt ugyan, de mikor a vitlás észrevette, hogy baj van, már vagy tíz métert csúsztam a belborult kocsi alatt. Felvittek, az orvos bekötözött,
