Irodalmi Szemle, 1968
1968/1 - Mikola Anikó: A kés
a két — Nagyon kérlek, tedd el... tedd el azt a kést... — mondta másodszor Is. A remegés egyre feljebb kúszott, már a torkában érezte a görcsös szorítást. A Másik csodálkozva nézte. — Vidd innen... nem érted?... Nem bírom!... — már maga sem tudta, mit mond, remegett a szája, sápadt volt, könnyek gyűltek a szemébe. A Másik csodálkozva nézte, és tovább játszott a késsel. — Nem bírom! — csuklott el a hangja. — Nem bírom! — kiáltotta. Nem tudta levenni szemét a késről. Nézte, mint dermedt állat a fehér kobra táncát. — Megőrültél? — kérdezte csöndesen a Másik, és tovább fente tenyerén a pengét. — Hagyd abba, az istenért! Tedd el, hogy ne lássam! — Az asztalra borult, és hangosan sírt. — De hát mi ütött beléd? Ilyennek még nem láttalak. Nem válaszolt. Sötét gyerekszobát látott alvő gyerekekkel. Az egyik némán kilép az ágyból, lábujjhegyen kilopózik a szobából. A konyhában kihúz egy fiókot, megszámolja a késeket, aztán óvatosan, hogy zajt ne üssön, kiveszi és a kredenc alá dugja őket. Újra kilép a folyosóra, a hálószoba ajtaja előtt aggódva fülel, besurran a gyerekszoba nyitva hagyott ajtaján, ágyba bújik. Felszabadultan sóhajt és elalszik. Reggel ő az első ébredő a házban, s a kések — mire virrad — megint a helyükön vannak. Megint ugyanaz a kép. A vézna kisgyerek most elkerekült szemmel fekszik az ágyban, minden neszre összerezzen. Virraszt a kisebbek álma fölött. Órákba telik, míg túlfeszített idegei lassan megnyugszanak. Elalszik. Aztán sikoltást hall, menekülő léptek, meztelen talpacskák csattogását. Vér. Vér folydogál erecskékben a padlóra, tócsákba gyűlik. Eldobott kés koppan, valaki hörög, és nem tudja, álom-e ez, vagy képzelet, vagy valóság. Nem érti. — Tedd el azt a kést! — kiáltja. — Mi bajod van? — kérdezi a Másik. Mondaná, de nem tudja, hogyan. Hányingert érez, hirtelen feláll, ki akar futni, de elszédül és összeesik.
