Irodalmi Szemle, 1968
1968/1 - Mikola Anikó: A torony
Mikola Anikó (1944-ben született Jókán. Gál Sándor költő felesége. A Kis Építő szerkesztője.] a torony Szeretném kerülni a látványosságot. Az ablakon azért nem ugróm ki, mert nem biztos, hogy meghalnék. Lehet, hogy csak összetörném magam, s egész életemre nyomorék maradnék. S nemcsak ezért lennék számkivetett... Aki egyszer megpróbál meghalni, és életben marad, az ne tartson többé igényt arra, hogy fenntartás nélkül újra befogadja a társadalom. Mint a megbélyegzett barom, úgy viseli a nevet, GYÁVA, amíg csak él. Sem itt, sem ott, a lét és nemlét határán kóborol, magányosan. Biztosra kell mennem. A gáz árulóm lehet, ha kötélről vágnak le, tán még holtom után is restellném elkékült, kilógó nyelvemet. A folyó valahol partra dobná rothadó testem. Miattam ne színleljen senki levett kalappal bárgyú részvétet, úgyis annyira el van foglalva mindenki önmagával! Szépen kiagyalt búcsúlevelet sem hagyok az asztalon, vagy más feltűnő helyen. Az én halálomnak nem lesz cinizmus-ize, sem kaján örömíze, se sajnálkozás-íze. Tiszta lesz, mint a forrás, és ízetlen, mint a jó kút vize, egy kicsit talán titokzatos is, s ennek örülök. Ilyesmiken gondolkoztam, miközben ballagtam fölfelé az erdei úton. Egészen úgy tűnt, mintha valakinek magyarázgatnám, amit teszek. Haragudtam érte magamra, hisz én már senkinek sem tartozom számadással. Senki előtt nem kell meghajolnom, nem kell befognom a számat, ha a Másik beszél, nem kell vigyorognom, ha a Másik viccet mond. Nem lesznek félős éjszakáim, mikor nyomorult kis bűneim másznak elő minden sarokból, kérdőre vonni középszerűségükért. Nem lesznek fázós éjszakáim, amelyeken az gyötör, hogy magamon kívül soha senkit sem szerettem, forró augusztusi éjszakáim sem lesznek, mikor ébren tart a hőség és a bűntudat, hogy egészséges vagyok, de vannak, akik most seblázban s kórházi ágyon virrasztják át éjszakájukat. Már csak egyetlen éjszakám lesz, ahol én leszek én, megbocsátok mindenkinek, és mindenkivel egyenlő leszek. Mentem a keskeny, kígyózó úton felfelé, mentem a fenyők között, és soha még ilyen elégedettnek, ilyen hatalmasnak nem éreztem magamat. Szerettem volna hangosan kiáltani: gyertek fenyők, lépjetek ki makacs lábatokkal a földből, gyertek harcolni velem a legszebb éjszakáért. De a fenyők nem érezték az én örömömet, inkább visszafelé lépegettek, s ezzel úgy tűnt, mintha én haladnék gyorsabban. Lassan el is mara- doztak mellőlem. Már nem fogták el a kilátást, s hirtelen magasan fölöttem a sziklán megpillantottam a várat. Két fala volt még valamennyire ép, a többi omladozott. Csenevész borókafenyő vert tanyát a szétgurult kövek között, de a Torony egyenes derékkal állt a túlsó oldalon. Mintha csak engem várt volna. Ö, ha együtt szédülhet
