Irodalmi Szemle, 1968

1968/1 - Mikola Anikó: A torony

nénk le abba a szakadékba! Ha betakarná, elrejtené csontjaimat a világ elől! Az volna a legszebb éjszaka.

Elindultam fölfelé a sziklába vágott szerpentinen s egy csapásra elfeledkeztem előbbi patétikus gondolataimról. Az útnak, amelyet talán még a várbeliek használtak utoljára, s járhatatlanná tettek az eróziók, minden méteréért meg kellett küzdenem. Örültem, hogy nem kellett a civilizáció kézjegyeivel találkoznom. Nem kellett búcsúzni, s némi bűntudattal eldobott konzervdobozok fölött meditálni. Ez az a semleges terület, két világomat elválasztó határ, ahol nem állhatok meg. A lejtőn lakni nem lehet — jutott eszembe egy idézet. Innen már csak a Torony felé vezethet az utam. Vagy mégis? Ha nem lesz erőm megtenni, visszatérhetek? Senki sem tudná meg, hogy reggeli sétámnak célja is volt. Nem. Nem tudnék megalkudni magammal.

Próbáltam körüljárni a romokat, s legnagyobb meglepetésemre sokkal épebbnek látszott a vár, mint messziről. Átmásztam az egyik leomlott külső falon s embermagasságú bozótba kerültem. Magam se tudtam, merre induljak. Csak úgy vaktában bolyongtam a mohával borított kövek, falmaradványok, oszloptöredékek között. A Torony feljáróját kerestem. Ez a márványpadlós szoba valami fogadóterem lehetett, a mennyezete is csak félig omlott be. Több nyílást is láttam a falakon, ajtóul szolgálhattak valamikor, de csak egy mögött volt sötét, tehát ez az egy vezet valahová. Beléptem rajta és egy kisebb terembe jutottam. Ide már nem sütött be a nap, nem kandikáltak be kíváncsi gyalogfenyők. A padló kőlapjai között néhány nyomorék fűszál hervadozott. Homály terjengett, s a falaknak nyirkos, hideg volt a leheletük. Nagy, zöld gyík surrant kifelé a fényre. Nevetnem kellett, mert eszembe jutott, milyen óvatosan lépkedtem az előbb az omladékok között, hogy viperára ne lépjek. S hogy behúztam a nyakam a leomlott mennyezet láttán! Lám, az életösztön! Pedig már azt hittem, ezt is lent hagytam a földön, a másik világban.

Ojabb ajtón léptem be. Szűk folyosóra jutottam. Hirtelen tájékozódni sem tudtam, amíg szemem meg nem szokta a sötétet. Tapogatózva mentem tovább. Lépteim alatt megroppant a vakolat, botladoztam a kövek között. Valami nyílást vagy ajtófélét kerestem a nyirkos falon, s úgy a folyosó közepe táján találtam is egyet. Már éppen be akartam lépni rajta, amikor a folyosó túlsó vége felől zajt hallottam. Megmerevedtem. Csak a szemem meresztgettem arrafelé. Fekete árnyékot láttam a falhoz lapulni. Próbáltam megnyugtatni magam, hogy csak a tudat alatti félelem űz velem tréfát, de eszembe jutott, hogy ott lent a kísértetekről rebesgettek valamit az emberek. De hát ez képtelenség! Különben is, tudtommal senki sem járt még itt, senki sem vett annyi bátorságot magának, hogy meggyőződjön a dologról.

Megnyugodtam, s beléptem a nyíláson, amely előtt álltam. Azt azért nem tudtam megtagadni magamtól, hogy vissza ne pillantsak. S ekkor az árnyék megmozdult, villámgyorsan elsuhant valamerre. Eltűnt a folyosó koromsötétbe vesző túlsó végében.

Furcsa nyugalom költözött belém. Körülnéztem a helyiségben, ahová jutottam. Itt újra félhomály fogadott. Kerestem a fényforrást, s az egyik falon két ólomüveg-ablakot találtam, amelyeket azonban a por és a lehullott vakolat betemetett, s csak kevéske fény tudott átszűrődni rajtuk. Már indultam volna a szemben levő ajtó felé, amikor a lábamat megint megbénította egy pillanatra a félelem. Az ajtóban emberi alak állt, földig érő fekete csuhában, az arcát mélyen szemére húzott kámzsa takarta. Megmozdult, azt hittem, felém jön, de csak rézsútosan átsietett a termen s eltűnt az egyik fekete nyílás mögött. Ijedtségem csak pillanatnyi volt, megtorpant gondolataim útnak eredtek, megpróbáltam higgadt magyarázatot keresni a tüneményre. Nem kísértet, nem szellem volt, akit láttam. Az igaz, hogy a fekete ruhából csak szakálla és valószínűtlenül fehér keze látszott, mégis élő ember benyomását keltette. Akkor viszont nincs baj. A teremben, ahonnan kilépett, többen is lehetnek még, s mivel én már vissza nem fordulhatok, ezt az utat választom, akármi vár is rám. Elkészültem tehát minden rosszra és beléptem.

A feketék a nagy, boltíves, templomszerű terem egyik sarkában ültek, egy kőasztal körül. Tehát jól sejtettem. Amint beléptem, felém fordították sárgás arcukat, és semmi egyéb nem történt. Ültek tovább, mozdulatlanul. Volt valami tompa fásultság a tekintetükben, ernyedt mozdulatlanságukban s egyszersmind valami bátorító is volt bennük. Csak azt nem tudtam eldönteni, köszönjek-e vagy sem? Végül mégis meghajtottam magam udvariasan, s egész derűs hangon azt mondtam, jő napot. Nem jött válasz. Nem zavart, mert nem is vártam. Inkább örültem a bizalmatlanságnak.