Irodalmi Szemle, 1968

1968/1 - Györy Dezső: Az „újarcú magyarok” regénye

— Mi lesz most vele? Elsüllyedek, ha belébetegszik... — Nyeltem idegesen a száraz kortyokat, gyomorba a levegőt.

Sunyítva, befelé szűkölve láttam meg, hogy a rozzant kertkapuba fogőzkodva már az utcán vár. Mindig féltréfákkal ütöttem el a találkozások sírős szentimentalizmusát. Nevettem őt akkor, ha Blaha Lujza fáklyásmenetéről, Böszörményi Kata és Tompa Mihály tragikus szerelméről vagy a Győryek hajdú-harcos őséről elmerengve mesélge- tett, akit 1638-ban I. Rákóczi György fejedelem emelt ki a névtelenségből azért a Testhalomnál vetett csatacselért, amellyel győzelmet aratott egy török seregen. Hányszor emlegette büszkén — csipkelődő évődésünk közben —, hogy ezt a Győri Jakab Jánost és nagyszalontai hajdúit, egy egész regét szentelve nekik, Arany is megénekelte a Toldi szerelmében... „Ez is benne van a lexikonban...“ Mi csak megmosolyogtuk érte Anyut.

Nem, nem ismertem még elég jól anyámat, aki hogy ki ne haljon a családi név, lánykorában fiúsíttatni akarta magát. (De nem volt hozzá „földbirtoka“.)

Megölelt és furcsa: maga előtt tuszkolt be szelíden a kapun, és a kiskertnél megállt:

— Isten hozott idehaza. Mindent tudok. Lacus előkészített egy diplomatikus levélben, Benkovics Gyula pedig elmondott mindent... Itthon maradsz. Majd csak megélünk valahogy! Ne feledd, hogy anyád őse hajdúkapitány volt, a család csak itt szegényedett el Gömörben, mikor tagjai Majtény után ide menekültek a Nyírségből. Aztán itt megyei tisztviselők, majd kisiparosok, könyvkötők, kékfestők és városi altisztek lettek — és ő karolt belém, úgy vezetett a házba.

— Ezt az első szobát te fogod lakni. Ennek külön bejárata van. Én majd hátra megyek, a régi hálóba. Csak egyet kérek tőled: ne csüggedj! Dolgozz! Ne hagyd magad! A te kardod — a tollad: forgasd! írj!

Aztán átment a kisebb szobába, melyben ott lógtak az ócska, idűlt fényképek az avítt bútorok fölött, amelyeket utáltam. Utána lestem. Baldriáncseppeket töltött egy pohár vízbe. Kiitta s már jött is. Gyorsan a régóta szégyenlett fűzkosár fölé hajoltam, mintha nem láttam volna semmit. (Most talán első ízben nem szégyenkeztem a koffer- pótló vacakom kiszálkásodott, máladoző fonatán.)

— Buták... maradiak.,., ne törődj velük! — ült le az öreg karszékbe, és kinézett az ablakon. — Ne törődj... Ne! Te menj csak a magad útján! — oldozott fel győntatlanul is. Hangja józan szárazra keményedett, és én tudtam, ez nem kis megerőltetésébe kerül.

— Igen, anyukám... — csuklott el egyszeriben az én hangom.

— Nincs, de, fiam! — és csak most mondta ki ma először: „fiam“. — Háromhavi felmondásod van. Beosztjuk majd... Egyelőre minden nap egy fél liter borra is futja neked a Körben. Nagyapukád régi háza mellett most bontanak egy viskót, Kossuth- bankókat találtak a falában... A Rima kiöntött, tenger az alsóváros. Két riporttéma. Holnap írd meg, fiacskám! Károly bácsi pedig szeret, de beijedt...

Életem egyik legszebb órája volt.

Diákkorom óta talán először voltam nagyon büszke anyámra.

És ezekkel a provinciális vicinális-témákkal kezdtem tragikomikus, kesernyés vidéki riporterkedésemet.

„A láthatatlan gárda“ kiadása, Károly bának nem várt, óvatoskodó elsuskolása azonban nagy csapás volt rám. Kínos utőjáték. De még egy másik bántó élmény is ért. (Erről azonban nem szóltam édesanyámnak.)

„Hazajárok, száz és száz kilométer.

S a kapu előtt rémes félelem

keveredik a megértő ürömmel minduntalan ...

Megint torkomba szaladt a szívem ... borzasztón súlyos a nagy szeretet és torkunkban a szív földrengő, rettenetes lüktetése ..