Irodalmi Szemle, 1968
1968/4 - FIGYELŐ - Barna Róbert: Vitorlaének
közei, a fejlődés-változás óriási tempója alkotják a versek tematikáját. Meg kell jegyezni, hogy ezek között a hatalmas problematikát cipelő írások között találjuk a legtöbb kiérleletlent. Sokan közülük nem értik, hogy a modern költészet nem egyenlő sem a modernkedéssel, sem a fejlődés jegyeinek sematikus ábrázolásával. Néhány költőt említenék itt, Szabó Barnát, Cseke Pétert, Balázs Andrást, akiknek a verseiben néha feltűnik egy-egy jó kép, egy-egy ió sor, de ezek is jórészt a vidékről városba került költő nosztalgiájának tűnnek fel. Ugyanakkor ezekben a versekben olyan erőltetett sorok tömege jelentkezik, mint például Kenéz Ferencnél: „Mint fehér mentőautó kísérjen futásom során figyelmetek“ Vagy olyan elrettentő egyszerűsítések, mint Bokor Katalinnál: „A Gólia tornyából messzilátni kint Moszkvicsok és Fiat 1100-ak". Bár egyetértünk a szerkesztőkkel, akik átfogó kép megteremtésére törekedtek, Itt mégis be kell ismernünk, hogy ez néha az igényesség rovására történt. A harmadik vektor a kötetben az intellektuális törekvéseké, melyek egyrészt a népi-biblikus hanghoz kapcsolódnak, másrészt sajátos intellektuális groteszk szemléletet hoznak létre. Hódos László érdeme, hogy az Énekek Éneke hangján megszólaló szerelmes verse az emberi bensőség és tisztaság ősi érzéseit újra frissen tudja tolmácsolni. „A szerelmet, mint Gileáá hegyét a fehérlő nyájak, mi együtt jártuk ... ... Maradj velem, kedvesem, ha most Idegen hegyek gerincét járom ... ... Szükségem van egy mosolyodra, melyet sehogysem tudok felidézni..." Balla Zsófia Könyörgése pedig azzal hívja magára a figyelmet, hogy szinte az emberi humanitás hitvallásává válik. „Tegyed, hogy hallgathasson Is, a reggel sose sűjtsa, lehessen ok, és nem hamis céloknak tolvajkulcsa. Ne tegyed tűzzé a fiát, mert magát fává hasítja, ne teremts köré glóriát, mert minden abroncs szorítja." Kiemelkedő helyet foglal el e csoportban Mózes Huba két epigrammája, amely groteszk fintorával a kötet két legeredetibb verse. Hadd idézzem Kisfiú című versét teljes egészében: „Országos éhínségről hallott vacogtató mesét, s hogy a csontvázas rémet elriassza, földbe ültette kenyerét s a csirkecombot kotló alá rakta." A recenzió végére maradt a legtalen- tumosabb költő ismertetése, Király Lászlóé, aki a kötet címadő versét is írta. Költészetét az emeli ki, hogy szintézise a kötetben fellelhető minden törekvésnek. Éppoly könnyedén mozog a népi fordulatok között, mint a szabadvers komponálásában. Megszólaltatja a család, a szülőföld képeit éppúgy, mint nemzedéke problémáit, és eljut a tisztán szárnyaló szabadság himnuszához: „Szembejön a tenger és felkorbácsol, szemünkben villámlik, a határtalanság sós levegőfe Izgat, közelebb vagyunk a kincshez — Érzed, Odüsszeusz?! — megtér összehúzott szemedbe a kíváncsiság, Izmaidba a vér, és én a távolból hallom azt az asszonyt, ki így imádkozik: a parton áll, uram, megérezte a messzeséget — de átkozott legyen, ki visszatartja..." Az ilyen ígéretek, mint Király László tehetsége, s az ilyen eredmények, mint ez az antológia, így méltán bizonyítják, hogy az erdélyi magyar költészet mindenkori magas színvonalát, melynek olyan hagyományai vannak, mint Dsida Jenő, Salamon Ernő vagy Áprily Lajos, a fitalok nemcsak tartani tudják, hanem a hírnevét öregbítik is. Barna Róbert