Irodalmi Szemle, 1968
1968/4 - FIGYELŐ - Barna Róbert: Vitorlaének
egyetemek állnak a gyújtópontjában. Gondoljunk itt az újvidéki egyetem Oj Symposion körére, a budapesti bölcsészkar Tiszta Szívvel alkotóira vagy a kolozsvári egyetem diákjaiból kikerült költőkre, akiknek a munkájából ez az antológia létrejött. így, amikor ezt a verseskötetet a kezünkbe vesszük, egyaránt örülünk annak, hogy a mai, viszonylag szűkös megjelenési lehetőségek között egyszerre huszonnyolc költő jutott szóhoz, valamint annak is, hogy ez a fiatal gárda keresztmetszetét adja az Erdélyben felnövekvő nemzedék törekvéseinek. így válhat ez az antológia, mely egyszerre összegez és irányt jelöl, az 1967-es évben, az erdélyi magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb eseményévé. Ezt a megtisztelő címet a könyv úttörő jelentősége mellett — hiszen tíz éve először jelent meg ilyenfajta gyűjtemény, megelőzve a most készülő budapesti kezdeményezést — két lényeges vonásának köszönheti: a szerkesztők felfedező bátorságának és a kötet gerincét alkotó, kivételes tehetségű költőinek. A könyv végül is a fiatalok írásművészetének köszönheti sikerét. A kötetben huszonnyolc fiatal verselő szerepel két- három, esetleg négy-öt költeménnyel. Bár nem csoportosíthatunk egy vagy két írásból általánosítva, mégis kénytelenek vagyunk az egyszerűség kedvéért néhány jellemző alkotási tendenciát felvázolni. Szám szerint a hagyományt követő költők vannak a legtöbben, de ők adják a könyv legértékesebb darabjait is. Ezekre az írásokra nem a konvencionálishoz való hűség a jellemző (bár van ilyen is), hanem egy népi gyökerű modernség, egy szürrealizmuson iskolázott formanyelv, amely az erdélyi líra megkülönböztethetően saját stílusa, s amelyet a legjobban a kötet íróinál nem sokkal idősebb Szilágyi Domonkos költészetével szoktak fémjelezni. Vannak, akik félve dolgozzák fel elemeit, mint például Elekes Ferenc. „Amikor sírsz, lesüti fejét a napraforgó, s piros könnyeket hullat a ribizke bokor..." vannak azonban olyanok is, mint Magyart Lajos, akik tudatosan kihasználják a székely népi ritmus adta lehetőségeket, a népdal, a népi tánc eszközeit. Magyari Lajos legszebb verse a drámai sodrású Tánc, amely Ady tömör szimbólumkezelését és szenvedélyességét idézi: „Mind lehajol mind botot éket csontos dudorokkal bajmolódik s vihart vet a nyárt havason Szilaj legényes dördüléssel a pojánon szerteomlik vörös gyümölcsöt gyújt a som Ez csak a tánc búgva hordoz Ősi ritmust az ősi föld megszállottan béklyó veszetten." Magyarira különben Is jellemző a belső energiák állandó feszültsége, a robbanásra kész ritmus felfokozottsága, melyet szabályos formákkal próbál féken tartani. Jó példája ennek a Metszet című vers: „Most szikár embereim jönnek, tiszta sorokban, a tisztáson át fák, füvek hordozzák a léptek bakancsos-fejszés nyers ritmusát. Ö, mennek bennem végtelen... ...kaszák villognak értük szakadatlan." Ilyenfajta törekvésekkel találkozunk Farkas Árpád írásaiban is. Szervátiusz Jenőhöz, a szobrászhoz írt költeményében a székely népballada telik meg új tartalommal: „Valami ősi borzongás áramlik az erdőn át... Az ágak között meghal most a szél, Valami halk remegés suhan át a fán, amint az egyik ujj a törzshöz hozzá ér .. .s a kéreg alól kinyílik a lány ...“ A drámai feszültség azonban Farkasnál minden esetben feloldódik valami csodálkozó, kamaszos szemlélődésben. „A kéreg alól kinyílik a lány s leindul a domboldalon csendben, általvág a kukoricatáblán, s villamosra száll a szürkületben.“ Farkasra jellemző a város, a fejlődés bűvkörébe került fiatal áradozása is. Költészete itt kapcsolódik jő néhány társához, akiknél a város és modern esz
