Irodalmi Szemle, 1968
1968/4 - FIGYELŐ - Egri Viktor: Olvasónapló
támadó háborút és a fasizmust még kevés írástudó ítélte el hozzá hasonló szenvedéllyel és olyan magas művészi színvonalon. Hamarjában három magyar írót is megnevezhetnék, akik rangban és értékben elérték, sőt meghaladták az utóbbi esztendőkben kitüntetetteket. Ily- lyés Gyulára, Németh Lászlóra és Déry Tiborra gondolok. A skandináv írók a múltban mindig előnyben voltak és vannak ma is. A norvég Sigrld Undset, a dán Gjelerupp és Pontopiddan érdemeit nem vitatom el, de amikor 1951-ben a svéd Pär Lagerk- visttel, majd az izlandi Laxnesszel szaporodott a skandináv Nobel-díjasok száma, kétellyel fogadtam a bizottság döntését. Ilyen előzmények után került kezembe a mű. Az elmúlt esztendő végén az Európa Könyvkiadó Pär Lagerkvist három kisregényét jelentette meg, köztük az alig százoldalas Barabást, amelyért az író 1951-ben a Nobel-díjat kapta. Az oldalak száma természetesen nem számít, Hemingway Az öreg halász és a tenger című elbeszélése sem volt terjedelemben nagyobb, de Hemingway esetében az egyedülálló életmű egésze érdemelt jutalmat. Alkalmasint az egész életmű fontossága játszott szerepet Lagerkvistnél is, akinek rangos munkássága kezdettől fogva emberszeretetre és összefogásra int. Dánia lerohanása idején, 1940-ben — Lontai László, a kötet utószavának írója szerint — Lagerkvist versei, A gyászoló Észak, Észak a mi hazánk, A haza, Ez a föld, „az északi népek sorsközösségének, a haza iránt érzett aggódásának gyönyörű kifejezései." A kötet első kisregénye, A hóhér azért érdemel megkülönböztetett figyelmet, mert már keletkezése idején, 1933-ban rámutatott a fasizmus embertelenségére, s bár Lagerkvist antinácizmusában a misztikumba hajló vallásos elem, a humánum emberének rémületbe csapó félelemérzése dominál, antifasiszta magatartása félreérthetetlenül eljut az ítéletmondásig, az újkori barbárság elítéléséig. A középkorban induló történet egy kisvárosi kocsma sörszagú, fülledt világába vezeti az olvasót. A söntés félhomályában, egy szál füstölgő faggyúgyertya fényénél, vérvörös ruhában titokzatos alak, a hóhérjegyekkel megbélyegzett bakó ül. Néhány öreg kézműves és pityókás mesterlegény a sötéten hallgató hóhér társaságától megfélemlítve hátborzongató történeteket mesél egymásnak, melyeknek központjában a társadalomból kivetett hóhér áll. Majd hirtelen fordulattal a jelenbe siklik az író látomása: a hitleri Németországban vagyunk, egy bálteremben, ahol a szünetben feldühödött fasiszták támadnak a néger zenészekre, játszani kényszerítik, és meglincselik őket. Döbbenetes vízióba torzul a jelenet: az őrjöngő ifjú gyilkosok egyike vezérnek kiáltja ki a je- jenlevő hóhért: — Köszöntünk téged, vezérünk, annak a szent jeleivel, szimbólumaival, ami a legszentebb és legdrágább számunkra, s ami új korszakot nyit meg az emberiség történetében! A vér az ember színe! S mi tudjuk, hogy méltók vagyunk hozzád! Tudjuk, hogy te bízhatsz bennünk, amikor ujjongva kiáltunk feléd: — Heil! Heill A kisregény Svédországban való megjelenése idején nem aratott különösebb sikert, annál kedvezőbb fogadtatásra talált Norvégiában, abban az országban, amelyet a műben félreérthetetlenül náciként megbélyegezett gyilkosok esztendők múlva lerohantak, és évekig megszállva tartottak. A kisregény drámaváltozatát Bergenben, Ibsen színházában mutatták be először, majd Oslóban aratott nagy sikert, annak ellenére, hogy előadását fasiszta tüntetők megzavarták. Aki az átlag svéd polgár mentalitását ismeri, nem csodálkozik különösebben, hogy Stockholmban A hóhér megbukott, és csak a náci Németországhoz közelebb fekvő Göteborg közönséget rázta meg Lagerkvist misztikus antifasizmusa. A törpének, a kötet második kisregényének színtere egy reneszánsz kori olasz fejedelmi udvar. Az udvari bolondot helyettesítő írástudó törpe tarka képet fest a palota lakóiról, az uralkodóról, vallásos tébolyba menekülő hitveséről, pestisben elpusztuló szeretőjéről, udvari cselszövésekről, háborús készülődésekről és a békekötés látványos lakomájáról, amelyen a törpe, kegyes ura parancsára mérgezett bort töltöget a vendégek kupájába. Ez az idétlen szörny magához hasonló törpéket gyilkol, szerelmesek halálát okozza, végül ura kegyét elvesztve börtönbe kerül, s ott írja bilincsbe verten, panasz nélkül naplóját, bízva, hogy kegyes ura újra elküld érte, mert nem nélkülözheti szolgálatait. Noha a történet évszázadokkal ezelőtt
