Irodalmi Szemle, 1968
1968/4 - VETÉS - Farkas Kálmán: Két vers - Kmeczkó Mihály: Életem (vers) - Varga Imre: Két vers
fiatalok irodalmi rovata Farkas Kálmán Varga Imre színekké bomló lét tél Mozaikot rak ki arcomon a szín ha fölkacagnék minden szerteszét gurulna de hallgatok a hang úgyis visszahullna mert minden visszahull belém Lelkem zenével kevert csörömpölés fekete-fehér fekete-zöld fekete-sárga színek kínban vonagló orgiája Ha meghalok sápadt arcomra ülnek ki a színek tarka tiltakozásul Felhőkből igelitzacskókban halálod hull és befagynak a sarkigazságok az ember csúszkáló pózokat csatol lábaira tehetetlenséged fáira felakadt a hold és kagyló-cserepekkel szurkát az é] a bérházakban fiatal házasok redőnyt rántanak a világra és csend egy pillanatra várok felettem az üresség fésülködik én fájok te fájsz lenni Minden lenni kényszerít kirabolom a percek alacsony fészkeit Vagyok hogy más ne lehessen vagy valaki nincs hogy én lehessek vagyok hogy valaki eltemessen de valaki nincs már hogy újra eltemessem Kmeczkó Mihály életem Napjaim a fogalmak útkereszteződései Napjaim vasbeton-vázak Estéim öntöttvas-ütközők Estéim a csöndesség óriáskapcsai Éjszakáim pontos laboratóriumok Éjszakáim fekete koporsófedelek Reggeleim jeges áradású patakok Reggeleim önműködő vasúti váltók a fák A fák bánata a legnagyobb A mosoly mit a málnaarcú éj küldött ránk elveszett az ág kígyói között A fák bánata a legnagyobb Az ég melyet befestett a nap azúr hangon énekel A fák bánata a legnagyobb Kísérd el a csendet a, sok mindent eltüntető hegyek szélső kanyonjáig A fák bánata a legnagyobb Hullaszínű cipőkben akasztott szoprán lebeg tova a rétek felett A fák bánata a legnagyobb A madár megunja fészkét elrúgja testét kilövi magát messze elköröz a réztorkú A fák bánata a legnagyobb vetés
