Irodalmi Szemle, 1968
1968/4 - Keszeli Ferenc: Jegyzőkönyv
A felesége Is felébredt. — Miki hazavitte Nellit, mindjárt itt lesz. Visszavisznek benneteket a városba. Keljetek fel — mondta Eszter. Felöltöztek, vártak, megebédeltek, de a német nem jött vissza. A vonatot lekésték. Találgattak, rosszat, jót mondtak a németről. Akkor még nem tudták, hogy valaki tudja az igazat. Putyera tudta. Nehogy gyanúba essen, még el is ment keresni őt a faluba, persze feleslegesen. Harmasban mentek vissza a városba. Vonattal. Ö meg a felesége olvastak, Putyera aludt, és kifolyt a nyála. Miután megérkeztek, az állomáson elváltak, s csak egy hét múlva találkoztak az utcán. — Gyanús vagy te nekem, Putyera. Nem zsebelted ki azt a németet? A szállodában megkérdeztem, azt mondták, még délelőtt tízkor elment, ti meg kilenckor érkeztetek vissza, tehát nem történhetett semmiféle autóbaleset, mint ahogy azt te feltételezted? — Bocsánat uram, de minek alapján mersz te engem gyanúsítani? — Igaz, rádbizonyltani semmit se tudok, de mindig gyanús voltál, és most Is az vagy. Ez az igazság. — Hagyd, öregem. A német Eszterre harapott, Esztike meg rám, no és... de hogy miért nem jött vissza...? — Mert visszaküldted. Nna, ég áldjon. — — Dühös volt, mérgelődött magában. — Esztike? Hm. így Esztike, meg úgy Veronikácska, meg amúgy nagyságosasszonycsóko- lomakezeit. Ez a te modorod. Disznó. Persze, ezt már nem mondta neki. Minek? Felesleges az ilyennel kikezdeni — gondolta. — Ismerem ezt a típust, volt idő, amikor én sem voltam különb. Szerencsére volt, már csak volt. Talán azért ilyen ellenszenves? Nem. Miért hát? Az isten tudja. Miért ismerem ezt az embert? Mikor megérkeztek, észrevették, hogy furcsa a hangulat az anyóséknál. Nyugalmas háznak tudta, most meg mindenki hangosan visszafeleselt a másiknak. Eszter meg az anyja csak a legfontosabbről szóltak. Kérdezték is, hogy mi a baj, de nem kaptak választ. Sem ő, sem a felesége nem gondoltak a szilveszter és a rossz hangulat esetleges összefüggésére. Anyósából csak másnap tört ki a sírás, mikor Eszter elment dolgozni. — Hát idehallgass, fiam. Én téged nem okozlak, idejött, hát idejött. Szívesen fogadtam, mint minden rendes embert, de amikor elkezdett téged sértegetni, meg mikor bementéi a szobába, gyalázott is, — akkor rögtön tudtam, hogy kicsoda, miféle. Már az első benyomásom nagyon rossz volt róla, de arra nem adtam. Aztán rögtön előhuza- kodnl azzal, hogy már hány helyen dolgozott? Nahát! Ha olyan okos, most miért dolgozik abban a gyárban? Tizenkét esztendővel Idősebb annál a buta lánynál. Szerencsétlen. De, hogy ő szereti! Hát mit szeretsz rajta, nem látod, miféle alak — mondom neki. Milyen ember, milyen fiatalember az, aki fogatlanul jár, nem képes elmenni fogorvoshoz. Miért olyan kiélt a pofája? Mit keres a városban, ha az özvegy anyja egyedül él azon a tanyán? Miért nem nősült már meg eddig, mi, miért? Annál a Józsi is jobb lett volna, még ha félre csinálta is. Hát istenem, ha már az ilyen is jó, akkor az olyannak meg kell az olyasmit bocsátani? Na nem? Hát nincs igazam, mondjátok, hát nincs igazam? Én a ti dolgotokba se szóltam bele, de ezt nem bírom elviselni. A veje mondani akart valamit, de nem jutott szóhoz. — És hogy ő szereti. Hát mit szeret rajta? Én megmondtam neki, ide többet ne hozza. Itt volt már azóta háromszor. Csak egyszer jött be a házba, mert utána megüzentem neki, hogy én nem akarom látni, és apátok se. Itthon volt a Pista is meg a Laci is, találkoztak vele, de azt mondták, hogy ha még egyszer eljön, hát baj lesz. Megüzenték az Esztitől, nem tudom, megmondta-e neki. Hát képzeljétek el, hazakísér- geti a lánykát az állomásig, aztán beül a kocsmába, és ott virrad meg a váróteremben, amíg az a szamár másnap nem megy megint vissza. Hát mit mondhatok az ilyenről,
