Irodalmi Szemle, 1968
1968/4 - Kafka, Franz: Levelei Felice Braun kisasszonyhoz
a belsőm is remegett, csak egy nőt szerettem, hét vagy nyolc évvel ezelőtt. Utána — közben viszonyaim se voltak — csak mindentől eloldottam magamat, egyre inkább magamból táplálkoztam, testem nyomorúságos állapota, amely — hogy is mondjam? — föloszlásomat megelőzte vagy kísérte, segített, hogy tovább hagyjam süllyedni magamat, s most, amikor már-már a mélyponton álltam, találkoztam veled. F r a n J 1913. VI. 21. (és 23.) Drágám, annak ellenére, hogy már sokat írtunk róla, azt sem, s talán mindenekelőtt azt nem veszed eléggé fontolóra, hogy az írás az én igazi természetem. Ha van bennem valami jó, ez az. Ha nem birtokolnám a fejembe zárt világot, amely onnan egyre ki akar szabadulni, sose mertem volna rágondolni, hogy megkapjalak. Ahogy most vélekedsz az írásomról, az nem sokat jelent, belátod majd, hogy ha írásom akaratod ellenére sem fog tetszeni, úgy hamarosan egyáltalán nem lesz mire támaszkodnod. Rettenetesen egyedül maradsz, Felice, nem fogod érezni, mennyire szeretlek, csak nehezen tudom majd szerelmemet megmutatni, bár akkor fogok talán majd igazán hozzád tartozni, ma úgy, mint mindig. Lassan felőrlődöm a hivatal és az írás között (ez pillanatnyilag is érvényes, bár 5 hónapja semmit sem írtam), ha nincs a hivatal, akkor persze minden másképpen volna, és ezek az óvatosságra intések sem volnának ilyen szigorúak, de így, amennyire csak lehet, össze kell magamat húznom. De, drága Felice, mit szólsz egy olyan házasélethez, amelynek során — legalábbis az év néhány hónapjában — a férj V23-kor vagy 3-kor jön haza az irodából, gyorsan harap valamit, lefekszik, 7-ig vagy 8-ig alszik, egy órát sétál, aztán írni kezd, és 1-ig vagy 2-ig ír. Kibírnád? S a férjről, azonkívül, hogy a szobájában ül és ír, semmit se tudsz. S így töltőd el a telet meg az őszt? S tavasszal fogadhatnád az írószoba ajtajában a félholtat, s tavasszal és nyáron nézhetnéd, hogyan próbál őszre erőt gyűjteni. Lehetségesnek tartod így az életet? Talán, talán igen, de mégis vedd fontolóra a kétely leghalványabb árnyát is. S emellett ne feledkezz meg más különcségeimről se, melyek az előbbiekkel összefüggnek, és szerencsétlen hajlamaimban gyökereznek. Régóta kellemetlen számomra, de legalábbis idegesítő, ha szobámban idegen vagy akár barát tartózkodik. Te szereted az embereket, esetleg a társaságot is, én pedig csupán a legnagyobb igyekezettel, csaknem kínnal tudnám elviselni a rokonok vagy barátok fogadását a lakásomban, vagy — ki merem mondani — a lakásunkban. Semminek sem örülnék jobban, mint annak, ha úgy lakhatnék Prágában, hogy a rokonaimat egyáltalán ne kelljen látnom, bár egytől egyig rendes, és különösképpen velem szemben rendes emberek, s már több jót tettek velem érdemtelenül, mint amennyit valaha is viszonozhatnék. Egyelőre hát a város peremén szeretnék lakást kapni, nehezen megközelíthetőt, s további törekvéseim célja egy kis kertes ház lenne, amit a jövőben takarékoskodással megszerezhetnénk. De csak gondold el, Felice, ugyanaz lenne sorsod, mint budapesti nővéredé, akit annyira sajnálsz, csakhogy te általam még rosszabb helyzetbe kerülnél, és még annyi vigaszod sem lenne, mint a nővérednek. Nos, mit szólsz ehhez? Erre akarok egészen pontos választ, bizonyára belátod, miért, egészen pontos választ. Tudod, Felice, hogy van ezeknek a kérdéseknek egy egyszerű, gyors és kedvező megoldásuk is: nem hinni nekem, legalábbis a jövőt illetően nem, vagy egyáltalán nem hinni a kételyeimben. Félek, közel vagy ehhez. Kétségtelenül ez volna a legrosszabb. Ekkor vétkeznél a legerősebben magad ellen s így ellenem is, Felice. Akkor mindketten a romlásba indulunk. Hidd el, hogy amit magamról mondok, az egy 30-éves ember tapasztalata, aki benső okok miatt már többször is közel jutott az őrülethez, tehát léte határához, s aki így teljes áttekintést nyert önmagáról és arról, ami ezek között a határok között lehet belőle. VI. 23. Hétfő, nincs levél, várakozásom ellenére sincs. Éppen most voltam apámmal a szomszéd szobában, ahol ebben a percben ébredt föl a kis Felix. Nagyon megbántottam volna apámat, ha nem jövök el. De mennyire undorít a játék, amit apám űz ezzel
