Irodalmi Szemle, 1968

1968/4 - Kafka, Franz: Levelei Felice Braun kisasszonyhoz

a gyerekkel, meg aS, amit a többiek művelnek vele! Tegnap este, amikor a szülök megérkezése után mindenki egybegyült, és mindnyájan a gyerekkel játszottak, apám a legvadabbul, egészen esztelenül, Iegsekélyesebb ösztöneibe feledkezve, megundorodtam az egésztől, mintha istállófogságra ítéltek volna. Jóllehet egész pontosan tudatában voltam túlérzékenységemnek s az egész kép furcsa — és távolról talán még szép látványának is. S itt ült persze szegény anyám, akinek sosem volt ideje arra, hogy a hat szüléstől és a munkától elformátlanodott és meggörbült testét ápolja, s nem is tudta volna helyesen ápolni; itt volt apám, kivörösödött arccal — a franzesbadi nyugodt élet sem használt bajának; itt volt a legidősebb nővérem, aki két évvel ezelőtt még fiatal lány volt, de teste a két szülés után már egészen az anyáméra hasonlít, inkább a hanyagsága és tudatlansága miatt persze, mint időhiányból, különös fűzőjében megereszkedett testtel ült. S ha jobban megnézi az ember, már a középső nővérem is közel jár az idősebbikhez. — Drágám, hogy menekültem hozzád! És tegnap mégse gondoltál rám, és nem feleltél a kérdéseimre, pedig a válasz elkerülhetetlen. Szükségem van a válaszaidra, egészen pontos válaszaidra. Ahogy engem nem akarsz megbántani, éppúgy magadat sem szabad megbántottnak érezned általam, de nemcsak erről van szó, dacból sem szabad hallgatnod, mint a múltkor a Werfel- könyv miatt, erre most igazán nincs időnk, s végiil semmi esetre sem szabad, hogy az, amit Max* Berlinben mondott, megtévesszen. Csak arra hallgass, Felice, amit most írok, csak ezekre kell válaszolnod, de mindenre, nemcsak a kérdéseimre. Ha ezt megteszed, megígérem, hogy bármit válaszolsz, egészen röviden írok a szüleidnek, amikor megkérlek. Ez valóban csak kettőnk ügye, de megfelelően kell elintézned.

F r a n z 1913. VII. 1.

Mindennek ellenére magadra akarod venni a keresztet, Felice? A lehetetlennel kívánsz birkózni? Ebben a kérdésben félreértettél, nem azt mondtam, hogy az írás által kellene mindennek világosabbá válnia, de minden egyre csak rosszabb lesz, hanem azt, hogy az írás által lesz minden világosabb és rosszabb. így gondoltam. Te azonban nem így gondolod, mégis azt állítod, hogy szükséged van rám.

Még nem jutottam ellenérveim végére, mert a sor végtelen, s a lehetetlenek egymást követik. De te is hajthatatlannak bizonyulsz (bár természetes, hogy az olyan ember, mint te, nem annyira hajthatatlan, mint a „lehetetlen“), s nem tudok ellenállni a remény érzésének (nem hallgathatom el, hogy ez vakságom teljes tudatában történik), s minden ellenérvemet figyelmen kivül hagyom. Ha meggondolom, leveled a legkevésbé sem érinti az én ellenérveimet, s csak az érzelmeiden (a jóság, a távolság és a jó értelemben vett véges tapasztalat érzésén) át nézve tartod az én nagy akadályaimat jelentételeneknek, egészen jelentékteleneknek, és bátornak érzed magadat, hogy túltedd magad rajtuk. De vajon cáfolatokra vártam-e? Nem. Csak háromféle válasz lehetséges: „Lehetetlen, s ezért nem akarom“, vagy „Lehetetlen, ezért egyelőre nem akarom“, vagy „Lehetetlen, és mégis akarom“. Leveledet a harmadik válasz értelmében olvastam, (hogy nem fedi pontosan, az nekem épp elég gondot okoz), és kedves menyasszonyomnak tekintelek. S rögtön utána, de lehetőleg utoljára, mondom (nehéz lesz betartani), hogy őrülten félek a jövőtől és attól a boldogtalanságtól, amelyben együttélésünk során természetem és hibáim miatt részünk lehet, s amely elsősorban és teljes egészében téged fog sújtani, mert én alapjában gyöngéim ellenére is hideg, önző és érzéketlen ember vagyok (s az ilyenségemet gyöngéim inkább csak takarják, mint mentik.)

Mihez is kezdünk, Felice? Rendben van, írok a szüleidnek. De előbb az én szüleimnek kell szólnom. Ez a bejelentés lesz, még ha csak öt mondatból fog is állni, a leghosszabb beszélgetés, amit anyámmal hónapok, apámmal pedig évek óta folytattam. Ezáltal az ügy ünnepélyessé válik, s ennek nem örülök. Csak akkor szólok nekik, ha erre a levelemre megjön a válaszod, mert szavaidat még mindig nem érzem valahogy elég meggyőzőknek.

* Max Brod