Irodalmi Szemle, 1968
1968/4 - Gál Sándor: Délután és este
A folyóiratot az ölében tartotta, s lehunyt szemmel olyan pontosan látott mindent, mintha az a valóságban is megtörtént volna már. A hangok mélyén meghúzódó enyhe gúnyt is tisztán érezte, s érezte azt a pokoli megalázottsá- got is, melynek csúcsain az ember vagy megőrül, vagy gyilkossá lesz. Összemosódott benne a valóság a képzelettel. Ült a fotelban, s nem volt ott jelen, hanem távol, ahová el kellett volna mennie. Látta magát, ahogy a konyakot begöngyöli egy újságpapírba, utána magára ölti a kabátját, elzárja a kályhát, nehogy a kipattanó szikrától tüzet fogjon a szőnyeg, bezárja az ajtót, s a keskeny úton elindul visszafelé. A hó tompán világít körülötte, s őrzi a jeges szél csípős áramlását. Megáll egy ház előtt, s hát igen, csenget, és... minden újra ismétlődik... Hazafelé jövet szétteríti testét a havon, jobb kezével felnyúl az égre, megtapintja a felhőket, s rájön, hogy a felhők plasztikradírból vannak, letép egy darabot belőlük, s a hóra terített magányáról leradíroz minden szennyet; a gyötrelmeit, a megalázottságot; kiradírozza az elhangzott s a ki nem mondott szavakat, a konyak ízét, a nyirkos tenyerek szorítását, s mikor már minden tisztának látszik, még akkor is tovább mozog a keze, dörgöli azt az árnytestet, amelyet a hóra terített, dörgöli, egyre vadabbul, míg észre nem veszi, hogy testén már ököl-nagy lyukak tátongnak, amelyeken ki-be jár a fagy, s a szél... S csak ekkor kezdi igazán érezni a tragédiát; hogy a teste, amely koráb* ban egy és egész volt, most külön darabokban hever, s nem tudja összerakni. Már betapasztaná a radír tépte lyukakat, de üres a keze, nincs benne semmi; ujjai között szabadon jár át a szél, szíve, tüdeje, külön életet kezdtek, szervei elszabadultak, nem engedelmeskednek semmilyen parancsnak... Keze sötét haj-örvényt simogat, szeme karcsú, siető lábak mozgását követi, szája ismeretlen szájat csókol... S ekkor hirtelen bekövetkezik a nagy zuhanás. Az értelem felülemelkedik az érzések, víziók tenyészetén s könyörtelen mozdulatlansággá merevedik, jeges, hangtalan mozdulatlansággá, amelyet a szoba melege sem old fel, s a kályhában lobogó tűz sem enyhít. Az ablak elé egy láthatatlan kéz fekete függönyt húzott. A szobában sötét volt. Az asztalon még ott állt a tányér, mellette a kettétört kenyérszelet; nem látta, tudta ezt. S tudta azt is, hogy már volt ott, ahova el kellett volna mennie; tudta, hogy a konyakot elfogyasztották. Az, hogy a szobából ki se mozdult, nem bizonyította az ellenkezőjét. Mert hát mi a különbség a valóságban s a képzeletben végigélt dolgok között? Hova menjen, és minek menjen, ha már előre mindent végigjárt, aminek csak ezután kellene megtörténnie? Mi értelme volna újra végigmenni azon az úton, amelyen már amúgyis járt? Miért mondja el még egyszer mindazt, amit már elmondott, s főleg miért tépje le- az ég alatt összesűrűsödött plasztikradír darabját, mikor a testéből nincs már semmi?!...
