Irodalmi Szemle, 1968
1968/1 - Györy Dezső: Az „újarcú magyarok” regénye
1926 húsvétja április elejére esett. Utána elfoglalt a magyar-szláv közeledés „ügyében“ leadott húsvéti interjúra érkező nagy visszhang: rengeteg támadó és bíráló levelet kapott a „szerk“, majd egy hónap múltán egy nagy tekintélyű történésztől a magyar álláspontot fejtegető hetekig készült éles cikket kellett leközölnünk. — Sziklay május elsejétől hivatalosan a Magyar Vasárnap szerkesztője lesz! — közölte egy szép napon Lacus bosszúsan a döntést. — Ez persze nemcsak a te leinté- sed, hanem az én megrendszabályozásom is! Hja, pajtás, Roma locuta... A lap gazdája, az ideiglenes szindikátus már döntött. Nagyon elkeseredtem. A vaskos ítélet elhangzott. Ez irodalompolitikai száműzetésemet, gúzsbakötésemet és a redakciő egyik mihasznaasztalához deportálásomat jelen tette. Én nem írok politikai cikkeket sem, s nem végezhetek riporteri munkát sem. Hát gyanús ízű és célú munkátlanságra akarnak kényszeríteni a Robinson-sziget „büntető“ sarkába? A néhány prágai „fűnek-fának“, kollégáknak, egyetemistáknak, felutazó jóembereimnek csüggedt-tehetetlenül, dühös kitörésekkel panaszkodtam. Flachbart és Szvatkó csillapítani próbáltak: „Ne tégy az intézkedés ellen tüntető lépéseket. Ha simán elfogadod a Sziklay-érát, nem lesz különösebb bajod.“ Tehát, ha ezentúl én is Kassára küldöm a kézirataimat, hogy ott cenzúrázva visszakerüljön hozzám, és szótlanul eltűröm, hogy nekem csak a nyomdai kifutófiú szerepe fusson az én mellékletemnél, akkor a kenyerem nincs veszélyeztetve?! Nagy vívódás kezdődött bennem. Sokat izzadtam miatta. Ez a „Jóindulat“ még jobban fölborzolt. Most már Dzurányinak a Vécsey-ügy sikeres befejeződésével biztatgató csititgatása is idegesített. — Tehát: állás vagy lapítani? Nem nyugszom bele, hogy szó nélkül kicsavarják kezemből a mellékletet! A későbbi szóhasználattal mondhatnám: „népfrontos“ fórumomat, a tehetségek tisztességes versenyét a nagyközönség előtt! — háborogtam első személyes birtokosraggal fogalmazva dühömben. Nem könnyű döntés elé állítottak. Igaz, nem mérlegeltem eléggé komolyan azt, hogy kenyér nélkül maradhatok. A losonci leckéből nem tanultam. „Magyar ember nem veheti el nyugdíjtalan-kegydíjas magyar özvegy fiának, egy félárva magyar költőnek a kenyerét.“ Legfeljebb a szerkesztőségi asztaltól ideiglenesen áthelyeznek valami más kultúrbeosztásba. Lacusra sem hallgattam. — A kenyér szent, az az első, pajtás! — „Nem szent a kenyér!“ Elhatároztam, hogy valahol megírom: nem leszek áruló, nem fedezek jobboldali irodalompolitikai fordulatot nevemmel akkor sem, ha a prágai árbockosárban önként elfoglalt őrhelyemre nem küldenének föl többé1 szerkesztőségi kenyeret. Aztán Lacus távollétében, a Magyar Vasárnap életének hetedik hónapjában, az április 18-i számban megjelentettem félre nem érthető tiltakozásomat és a Magyar Vasárnap irányának zátony felé fordítását ezen a címen: „Levelezőlap — barátaimnak". 49. „Levelezőlap — barátaimnak“. „Hét és fél éve történt Tirolban. A horvát ezred fellázadt, és éreztük, hogy közel a vég. A készülő zavarból két ízben írtam haza. Az egyikben megírtam mindent, a másikban csak annyit: >iNincs semmi újság, rossz idő van, jól vagyok, nemsokára otthon leszünk«, s beadtam a tábori postába. Az összeomlás másodnapján tényleg hazaértem a borzasztó aggódásba. Az első levél elveszett. Csak a második érkezett meg: nagy piros »Z« betű volt rajta. Ennek a nyílt lapnak szabad volt az út, nem volt rajta semmi, de legalább »Z«... zenzuriert... mehet... Megint nyílt lapot írok, vigyázok, hogy elmehessen, nincs benne semmi, de ez is valami. ...Nincs semmi újság, rossz az idő, nemsokára elmegyek... Nem bízott meg senki, hogy vigyázzam a tengert a megátkozott hajón. De béna
