Irodalmi Szemle, 1968
1968/1 - Györy Dezső: Az „újarcú magyarok” regénye
álomban hevertek a fedélközön az elítélt utasok. A hajóhídon és a mentőcsónaknál fegyveresek álltak. A kormányt szuronyos csavarta a zátonyok felé. Ha a feleszmélők felütötték a fejüket, föbekólíntották őket, és visszaverték a dermedt álomkórba. Fölmásztam a megbillent hajó árbockosarába. Hagyták, hogy fölmásszam és vigyázzak, és én azt hittem, hogy inthetek a felütött fejeknek és kiálthatok, ha baj van. Megkötöttem a derekam kötéllel. Es vártam és csináltam a vigyázást. Es éjjelenként énekeltem, hogy tudják lent, hogy élek. Rossz volt, de néha sikerült szuggerálnom a kormánylapátot egy-egy rebbenésre. Néha mintha a hullámok az én akaratom szerint döntötték volna jó irányba a hajó orrát. Ilyenkor örültem, hogy bolondul idemásztam, és hátha lehet valami. Furcsa, szép dalokat hallottam éjszakánként, s azt hittem, Jerikó fala alá érünk egyszer. Bíztató kiáltások éberítgettek, és szabadulást bizakodtam botorul... — Messziről zúg a dal már. S vinnének kaján őrök a pusztító paranccsal: Rohan, rohan a megbillent hajó a megdermedt rabokkal. Holnap zászlót húznak fel az élelmiszerekkel kosaramba, hogy lobogtassam majd, mintha közülük való lennék. Ma ezt kiáltották fel hozzám, tudom, közeledünk a zátonyhoz, és félelemből meg undorból hallgatott el a hit a hajó fenekén. Jól látok, lent nő a sürgés-forgás, már meglazítják a mentőcsónakok csigáit. Csak a halálra kívánt dermedt emberekkel fut majd reggel sziklára a fátumos hajó... Es nekem ki kéne lobogtatnom a zászlót, hogy azt higgyék, tovább vigyázok, és nem történhet semmi, nincs veszély... Nem. Visszaadom a lelkem súlyos megbízását, aki adta, magamnak. Nem leszek áruló, nem fedezek zátonyos szándékot. Elhagyom az önként vállalt posztot. Más jelet nem tudok adni, fenyegető csövek merednek rám... De ma nem nyílik meg énekes szám, hátha észreveszi valaki. Ma nem lesz ének. Nincs vigyázás többé. Nem tehetem. Hátha inkább Jel lesz az őrtelen árboc... A palackot ezekkel a sorokkal behajítom a tengerbe, s a kővetkező percben üresen marad az árbockosár: én is megbúvók lent az alvók között. ...Különben semmi újság. Rossz az idő... De kint közeledik a május, vérrel telnek meg a fák, dermedt igazságok virágát és tántoríthatatlan eszmék újuló tavaszát paskolja ki a földből sugárkorbáccsal a nap. és gáttörő hittel száguld a láthatatlan tavaszi szelek erejében az örökös Jövő. Ezt üzenem. »Z«... zenzuriert... mehet. Győry Dezső." 41. Egy sokat mondó levél Sziklaynak legutóbb újév után írtam engesztelő hangú levelet. Nem válaszolt. Csak április 22-i levelében tért vissza rá, mikor már olvasta „Levelezőlap“-ómat és Lacustől azt kérte, Jelentse be a PHM hír formájában: „A Magyar Vasárnap szerkesztőt kap... Ezentúl a mellékletbe szánt kéziratok Sz. F. Kassa-Košice Eder utca 9. küldendők“. Nekem azt Irta, azért nem Irt február óta, „mert attól féltem, hogy »megszelídülé- sedreu nagyon atyailag válaszoltam volna, s ez megint feltámasztotta volna benned a dacosságot...“. „Most csak egy kérésem volna: segíts nekem a Magyar Vasárnapnál, aminek szerkesztését most már muszáj átvennem... Kérlek hát Dodókám, küldd hozzám az írásaidat, amiket a Magyar Vasárnapba szánsz. A Te érdekedben is kérem ezt. Kár neked mindenkit elriasztanod magadtól, s azt hiszem, nem lesz lealázó rád nézve, ha az én ítéletem alá bocsátod a dolgaidat, hiszen Te magad beismerted, hogy én csak a javadat akarom, s viszont én is bevallom, hogy más szerepet szeretnék neked szánni, mint a tüskésdisznóét, aki mindenkit megszúr, még aki simogatni akarja is. Feltétlen számítok rád, munkádra, s ha — nem hiszem — esetleg valami dologra azt fogom mondani, nem közlöm, megírom mindig azt is, miért nem. A lírai antológia kész. Belevettem beküldött verseiden kívül a legutolsót, „Az egyik nagyapám“ címűt is, s igyekeztetek bemutatni a „Százados adósság“ tapogatózásától
